Erika és Ádám - 15. rész: Opera/Zeneakadémia/MüPa

"Your touch"

Három hete élt rukkolán, húslevesen és zöldalmán. Kiélesítette az érzékeit. Mert ki akart próbálni valamit.

Meg is írta távollétében Ádámnak, vagy ahogy mostanában hívni szerette magában, Mr B-nek. Most várta, hogy visszatérjen.

Egy olyan élményre vágyott, amiről tudta, hogy a férfi megadhatja neki. Megadhatja kettejüknek, nekik. A közös érdeklődésük, érdeklődéseik okán.

Fenekelés, és még valami más… csempésszünk be mellé egy kis kultúrát. És nézzük meg, hogy a felszabadított energia fokozni tudja-e a katarzist, a hatást.

Két lehetséges módozat is volt. Először egy közös színházi élmény, tudván tudva, hogy utána, ha hazamennek, egy szigorúan privát program fogja követni. Vagy a másik: egy kettesben eltöltött délután a vadiúj, friss bőr illatú, még felavatásra váró paskolóval. És ami még belefér mellé, minden földi jóval. Aztán egy gyors zuhany (ami már fájni fog!), felvenni egy szép ruhát (ami talán kicsit kényelmetlen, de cserébe csodás), beülni az autóba (határozottan fájni fog), végigülni az előadást (pláne!), egymás mellett, egymás társaságában. És hagyni, hogy magával ragadja a zene, a csoda… a szöveg és a történet is, ha van. És így megélni a katarzist, sajgó fenékkel, szárnyaló lélekkel. Balján a műélvező Ádámmal. Aki most vele együtt figyeli az előadást, de pár órával korábban szintén alkotott a bőrére egy remekművet. Amit csak ő látott. Amit csak én érzek. Amiről csak ketten tudunk. Ahogy az elegáns selymek alatt ott vöröslik, ott lapul...

Nem sokat gondolkozott, melyik előadás legyen. Az első a sorban, ha ez majd bejön így, élményszinten. Megvette a jegyeket. Carmina burana, táncelőadás formájában. Eddig legalább hatszor látta. Soha meg nem unta volna. A zenét magát se, de az előadás… a történet, a szereplők is… de főleg a koreográfia. Az a jelenet, a legvégén… és előtte... a zuhanó láncok hangja…

Ádámnak nem is szólt róla. Meglepetésnek szánta.

Szépen elrendezett mindent.

Kitakarította és illatossá varázsolta a lakást. Kikészítette az eszközöket.

Kiválasztotta a ruhát. A cipőt, a sminket, az ékszereket.

Ádámnak csak egy nyakkendőt, ami ment a férfi szeme és saját ruhája színéhez. Nem lesz gond a zakóval sem, egy semleges inggel bármelyik megfelel.

Tűnődve készítette ki az eszközöket. A netről, készítőtől rendelt, vastagabb, szélesebb, valódi bőr paskolót. Kipróbálta már magán, amikor megjött. Még gyengébb kézben is ütött. Aztán ugyanonnan egy közepes méretű, fonott nyelű korbácsot. Félve nézegette. Még ki se bontotta. És természetesen egy pálcát is melléjük. A biztonság kedvéért. Bár nem ismerte Ádámot ebben a minőségében évek óta, az eddigi alkalmak során soha nem merült fel, hogy pálca nélkül fejezzék be, hagyják abba. Igényelte teste-lelke Ádám kezében a pálcát, az erősebb ütést… a mindkettejük számára kielégítően összpontosított befejezést.

Nem tudta, hogy ezt mástól is megkaphatná-e ugyanígy. Talán igen. Valószínűleg. Ha elég sokáig keresgél.

De nem most. Még nem.

Csak aki rányomta, az törheti fel a pecsétet...

Visszatértek Ádámhoz a gondolatai. Szombat volt, csak a könyvtárba ugrott el valamiért. Ilyenkor szokott ottragadni… Küldött neki egy üzenetet, hogy legkésőbb 3-ra legyen itt.

Végigsimította a selyemruhát, ami a meztelen bőrét fedi majd, este 6 óra után. A bőrét, ami addigra tele lesz égő vörös csíkokkal. Máshol meg kékes-lilás foltokkal. Néhol talán fájón duzzadó hurkákkal. A mellén és punciján esetleg csipesznyomokkal. Lehet, hogy egy-két pofon is elcsattan…

De ami biztosan lesz, az Ádám térdére fektetve a merő élvezet, az izgalom, a csattanások, a fájdalom. A pálca, a számolás. A paskoló, a kipróbálás. Aztán a használata is, már erősebben, bátrabban. Lehet, hogy lesz vele egy kis büntetés is? Van még a számláján, amit le kéne már tudnia. Beleborzongott… ezzel a komoly eszközzel néhány igazán erős ütés? Tudta, hogy Ádám képes rá. Ha szépen megkéri. De magában nem volt biztos. Le kéne őt hozzá kötözni. Elővette hát a láncokat, bilincseket is. Az izgalom pedig jött magától, ahogy végignézett mindezeken, szépen egymás mellé fektetve, az ágyon.

Fél kettő volt. Forró vízzel lezuhanyozott. Alaposan ledörzsölte magát, hogy kinyissa a pórusait, felkészítse a bőrét - és érzékenyítse is egy kicsit. Takarókba burkolózott, főzött magának egy zsályateát, betett egy halk zenét. Gondolataiba merült és elképzelte az estét.

A betervezett, menetrendszerű, szabályos, de új elemeket is mindig tartalmazó, a mai alkalomhoz illően erős fenekelés. Aztán felöltöznek, beülnek az autóba, odamennek. A színház, szorosan egymás mellett, lopva Ádám arcát figyelve, hogy élvezi-e. Ő biztosan élvezni fogja, némi fájdalmas fészkelődés mellett, a párnázottan is biztosan kényelmetlen széken. Egyfelvonásos, gyors darab, talán betérnek valahova egy könnyű vacsorára. Vagy majd otthon, ha nem ettek előtte.

És aztán, este… ha már hazamentek… mielőtt lefeküdnének… meg fogja kérni Ádámot… mert ilyet még sose csináltak… és mert biztosan nagyon nem jó… hogy lefekvés előtt, már az ágyban… bármelyik eszközzel is, amit a férfi kiválaszt neki… adjon még a délután, frissen elfenekelt bőrére egyetlen, de határozott kézzel levezényelt sorozatot.

Bármelyik eszközzel, amit a férfi neki kiválasztott.

Bármilyen ismétlésszámmal, amit kigondolt.

És bármilyen erősséggel… ami még belefér.

Amit meg tud és meg is akar adni neki.

Ahogy Ádám éppen akkor jónak érzi.

Aztán egymás karjában szépen elaludni, a jól végzett feladat (Ádámnak: munka) tudatában. Mélyen, mint a csecsemők. Vagy mint akin épp hatni kezd a narkózis…

(folyt.köv.)