Az Úrnő árnyéka - Elios ígérete

Elias fülében még mindig ott csengett a lány elhalkuló hangja: - Segíts! Ne hagyj itt!

Az éjszaka leple alatt, mikor a kastély már mély álomba merült, megfogadta, hogy visszatér. Tudta, hogy a legkisebb hiba is az életébe kerülhet, de valami nem hagyta nyugodni. Egyre csak a lány járt az eszében.

A lány, akit előző este csak lopva látott, gúzsba kötve, félig ülve, félig térdelve, mint egy megtört szobor.

Haja hosszú, sötétbarna volt, olyan fényű, mintha valaha mézzel kenték volna, de most összetapadt a portól és a verítéktől. A gyertyaláng megcsillant rajta, s Eliasban megmozdult valami, amit már rég eltemetett: a vágy, hogy megérintsen egy védtelen ártatlan angyalt.

A lány arca sápadt volt, mint a holdfény a ködben. Szeme nagy, sötét, a félelem és dac lángolt benne. A szája sarkában apró seb húzódott — talán egy pofon okozhatta.

A kötelek mély nyomokat hagytak a karján, és a ruhafoszlány, amit viselt, valaha talán selyem lehetett, de most durva szövetcafat, amit az idő és a körülmények megtépáztak. A bőre alól kidomborodtak a csontok, s mégis: volt benne valami rendíthetetlen.

Másnap azonban a levegő megváltozott.

Lady Ysoria mozdulatai merevebbek voltak, tekintete figyelőbb.

Mintha minden árnyék mögött kémeket sejtett volna.

— Elias — szólította reggelinél, mikor a fiú a pohár bort nyújtotta neki. — Tegnap este sokáig égtek a gyertyák a folyosón. Ki volt ébren?

— Nem tudom, úrnőm — hazudta lehajtott fejjel.

Ysoria egy darabig nem szólt. Csak végigsimította ujját a serleg szélén, és tekintetét a fiún tartotta.

— A kastély titkait nem szabad bolygatni — mondta halkan, de minden szóban ott lapult a fenyegetés. — Minden ajtó, amit bezártam, okkal van zárva.

Elias szíve hevesen vert. Tudta, hogy sejt valamit.

Aznap este, mikor a többiek már aludtak, az úrnő parancsára a fiú a nagyterembe hívatott. A kandallóban magas lánggal égett a tűz, s a fény táncolt a falra akasztott láncokon.

— Letérdelni! — utasította Ysoria.

Elias engedelmeskedett. Nem szólt, nem kérdezett.

Az asszony a tűz fölött tartotta a korbácsát, míg a bőr meg nem füstölt kissé, s csak akkor lépett közelebb.

— Az engedetlenséget nem mindig tett követi — mondta. — Néha csak a gondolat.

S a gondolat is bűn lehet! 

A korbács lesújtott. Elias összeszorított fogakkal tűrte, amint a forró bőrszíj belemart a húsába. Érezte a kő hidegét a térdén, s a vér lassú, meleg cseppjeit a hátán.

— Hálás lehetnél, hogy figyellek — suttogta az úrnő. Majd a lábát Elias elé tolta – Csókold meg a cipőm orrát! 

________________________________

Napok teltek el. Eliasnak még többet kellet dolgozni, mint máskor. Kezein új sebek, de szívében még erősebb elszántság élt. Mikor végre egy rövid órára egyedül maradt a könyvtárban, ismét kinyitotta a rejtett ajtót. A lány ott volt még.

Most azonban nem sírt — csak figyelte őt.

— Azt hittem, nem jössz vissza — mondta rekedten.

— Nem hagyhattalak itt — felelte Elias. — Ki vagy te?

— Mirena a nevem. Az apám egy nemes úr a déli tartományból — mondta a lány. — Ysoria úrnő emberei raboltak el az útról, mikor a kastélyába hívták vendégségbe. Azt mondta, szeszélyből, de én tudom: bosszúból. Apám valaha visszautasította őt.

Elias elnémult. A lány hangja megremegett, mikor folytatta:

— Be akar törni. Azt mondta, „megtanít alázatra”. És ha elég engedelmes leszek, egy öreg barátjának ad. Egy aggastyánnak, aki már fél lábbal a sírban van.

A fiú öklei megfeszültek. A sötétben csak a lámpa halk sercegése hallatszott.

— S Te ki vagy? — kérdezte a lány. — Miért kockáztatod értem az életed?

Elias a földre nézett, egy pillanatig hallgatott, mintha küzdene a szavakkal. Aztán lassan megszólalt:

– Nem sok vagyok, Mirena. Egy fiú, aki a föld porából nőtt ki, és akit mindig lenyomtak, mielőtt felegyenesedhetett volna.

Apám napszámos volt, anyám a kastély mosókonyháján halt meg – nem ebben, egy másikban, jó messze innen. Azt mondták, a gőz megégette a tüdejét. Én akkor tízéves voltam.

– Első gazdám egy öreg kereskedő volt. Nem rossz ember, csak hideg. Mindig azt mondta: „a szolga annyit ér, amennyit bír.” Mikor meghalt, az örököseim eladtak engem Ysoria úrnő házába, hogy a tartozást kiegyenlítsék. Azóta vagyok itt. Ő a második gazdám – és a legnehezebb.

A lány lassan bólintott. A lámpafény táncolt az arcán, s a sötét szeme megtelt szánalommal – de nem a lenéző fajtával.

– És mégis segítesz nekem – mondta csendesen. – Pedig nincs miért.

Elias tekintete találkozott az övével.

– De van. Mert amit veled tettek, az igazságtalanság.

A csend hosszan megnyúlt. A lány ajka remegett, mintha mondani akarna valamit, de a szó bennakadt a torkán.

Elias közelebb hajolt, és ekkor a lámpa fénye rásiklott a lány arcára: a sápadtságán átütött a finom bőre, az arccsontja kecses vonala, s a szeme mélyén ott bujkált valami, amit sem a félelem, sem a kínzás nem tudott kiölni — az élni akarás.

Eliasban valami megmozdult. Talán szerelem? Nem tudta, mikor történt, csak érezte, hogy már nem a szánalom tartja ott.

Hanem valami sokkal erősebb.