
Az este lassan születik meg körülöttem, egy hosszú és mély lélegzetvételhez hasonlóan. A szoba levegője sűrű, testes, mint az emlék, amelyet nem lehet lemosni a bőrről. A szantál illata a gyertya füstjével fonódik össze: az egyik a testet, a másik a lelket hívja.
A selyemruha, amit magamra öltök, a vízhez hasonlóan megjegyzi a formát. Körbevesz. Ölel. Minden mozdulatom egy partot nyaldosó lassú hullám...
Előkészítem az este kellékeit. Tárgyak, melyek engedelmes segédeim lesznek a szeansz során.
A korbács, amelyet a fájdalommal keresztelt meg az idő;
a maszk, amely mögé rejtőzködő tekintetek menekültek;
a kötél, amely nem bilincs, hanem a bizalom és a hatalom szimbóluma.
Minden tárgyat a Sub történetéhez választok – a férfinak, aki ma éjjel belép a vágy színházába, hogy megtanulja: az engedelmesség nem a gyengeség formája, hanem az erőé.
A tükröm lágyan csillogó meleg fénnyel keretezi az arcom. A smink mögül a Gésa néz vissza rám. A Gésa, aki nem ember. Több annál. Ő a megtestesült dominancia, akiben a szándék és a tett összeér, aki által a csend beszél, és akinek egyetlen pillantása is parancs értékű.
Ebben a színházban nincs néző és nincs színész. Csak két lélek, akik ugyanannak a dallamnak két hangja. A Sub engedélyez, mert én képes vagyok irányítani őt. Én uralom, és ő tudja, mikor kell lehunynia alázatosan a szemét. Így születik meg az egyensúly.
A falon az árnyékok lélegeznek, mozognak, keszülődnek. A lámpafény megremeg, mint egy visszafojtott sóhaj. Az idő megáll, és a világ összes suttogása ebbe a szobába sűrűsödik.
A test templom, minden mozdulat a szeánsz megkomponált része. A Sub lesz a tükör, amelyben meglátom a hatalmam alakját.
Hamarosan megérkezik. Meghajol a küszöbnél, csendben belép a szentélybe. A mozdulata halkabb lesz, mint a a gyertya lángja. Én leszek az est hangja, a szavaim pedig érintések meztelen bőrén.
A gyertya lángja megremeg, mintha megérezné, hogy most valami több kezdődik el, mint egyszerű szerepjáték.
Ez maga az élő rítus.
És a Gésa a papnője.
Hozzászólások (0)