Közeli kapcsolat az Úrnő fenekével

Anna és Márk nem voltak kezdők. Már többször játszottak egymással, és mindketten tudták, mit jelent átadni és mit jelent irányítani. A kapcsolatuk különös egyensúlyon nyugodott: hol az egyik, hol a másik volt a domináns fél.

De most más volt.

Anna eddig többnyire az alárendelt szerepben érezte magát otthonosan, de az utóbbi időben valami megváltozott benne. Egy véletlen pillanatban — Márk laptopján — olyan jeleket talált, amelyek új kíváncsiságot ébresztettek benne egy új kissé szokatlan fétis megismeréséről. Nem ítélkezett. Inkább megérezte a lehetőséget: hogy most ő lesz az, aki vezet.

Nem a bosszú hajtotta, hanem a kíváncsiság. Szerette volna megtudni, milyen érzés, amikor nem őt irányítják, hanem ő tartja a gyeplőt.

És talán… valahol mélyen, azt is, hogy Márk megtapasztalja, milyen, amikor az ismerős kontroll kicsúszik a kezéből.

A nap amikor Márk került az “elejtett vad szerepébe”….

Márk ott térdelt a puha, fekete szőnyegen. A bőrmandzsetták már szorosan zárták körbe a csuklóit, melyeket egy karcsú lánc tartott lazán a feje felett, a baldachinos ágy egyik rúdjához kötve. Nem fájt – inkább bizsergető volt a helyzete. Megadó. Kiszolgáltatott.

A szobát tompa fény járta be. Az illat, amit érzett, virágos volt, mégis fűszeres – pontosan olyan, mint ő: Anna, aki előtte állt.

— Ma nem te mondod meg, mi történik. A tested mostantól az enyém. Érted? – kérdezte Anna, mély, finom határozottsággal.

Márk bólintott. Hangot nem tudott kiadni. A szíve zakatolt, a szája kiszáradt. Soha nem adta még át magát így. Ő mindig irányított. Most először vált szolgává – és valami különös biztonságot érzett ebben a furcsa kiszolgáltatottságban.

Anna lassan felmászott az ágyra, és fölé guggolt. Sötét testszínű csipkebugyija alig takart valamit, amikor Márk arcához simult. A bugyi szinte meleg leheletként tapadt a bőrére, és ő csak szuszogni mert.

— Szagold meg. Ne érj hozzám, csak vedd az illatom.

A férfi engedelmeskedett. Mélyet szippantott belőle. Az illata édes, sós, húsos volt – és ismeretlenül izgató. Már most úgy érezte, mintha megbabonázták volna.

Anna lassan hintázni kezdett az arcán, egyre erősebben préselve a bugyis punciját az orrához, szájához. Márk szinte levegőt sem kapott, de nem akart mozdulni. Csak hagyta. Végre nem kellett döntenie. Csak szolgálnia.

— Most lenyalod. Bugyin keresztül. Ne használd a nyelved – csak a szád és az arcod. – suttogta Anna.

A férfi engedelmesen követni kezdte az utasítást. A száját odaszorította a textilhez, csókolta, dörzsölte az orrát hozzá. Érezte, ahogy Anna megmozdul, reagál. Megremegett felette – de még nem engedte.

— Jó fiú… De még nem vagy kész a jutalomra. – mondta, és kissé megemelkedett róla.

A következő pillanatban azonban újra ráereszkedett. De most már nem volt akadály: a bugyi lecsúszott. Meztelen volt, forró és nedves. Márk szinte remegett, amikor megérezte az ízét. Édes és sós volt, lüktető, eleven. Nyelve felfedezőként járt a redők közt, és minden egyes nyalással mélyebbre adta magát.

Anna halkan felnevetett.

— Tetszik? Még csak most kezdődik. A szolgálat néha… nem csak öröm.

És akkor… egy halk, puha hang hallatszott. Anna nevetett, miközben finoman megemelte az egyik farpofáját, és Márk érezte a meleg leheletet az arcán.

— Ez most a büntetésed volt. Nem kérdeztél, csak engedtél. És ezt én értékelem.

Megalázó volt – és mégis… valami mély, ősi izgalom villant át rajta. Feszélyezte, de egyúttal izzott is tőle. Anna nem bántotta – hanem uralta. És ő… végre tudta, milyen érzés engedelmeskedni.Márk már nem tudta, mióta térdel úgy kikötözve. Időérzéke eltűnt. Teste sajgott, nyelve elfáradt, és a feje zsongott a saját zihálásától. Anna eddig lassan, érzékien uralkodott felette. De most valami megváltozott a levegőben.

Anna Úrnő – most már csak így gondolt rá, név nélkül – felegyenesedett, és Márk szeme sarkából látta, hogy a fiókból egy kis bőrkorbácsot húz elő. Nem volt nagy – de a sávos végű kis szíjakból álló fej fenyegetőn hajlott a csuklójában.

— Most már tudom, hogy nyelved van. Lássuk, hogyan viseled a fájdalmat.

Nem kérdezett, nem figyelmeztetett. Az első csapás lágyan csattant Márk mellkasán. Inkább meglepte, mint fájt. Aztán jött a második, erősebben. Majd a harmadik – már a combjára.

És aztán nem számolta többé.

Anna Úrnő ritmikusan, de kiszámíthatatlanul váltogatta az ütéseket. Hol a hátára, hol a fenekére, hol a combjai közé csapott. Néha hosszabb szünetet tartott, hogy megnyalassa magát, majd újra visszatért a fájdalomhoz.

— Ez a tested… már nem a tiéd. Ez a feneked, amit most paskolok? Már az enyém. Akkor fingok a képedbe, amikor akarok. És te nyelni fogod. Mert ez is szolgálat.

Márk zihált. Nem tudta, mitől volt keményebb – a csapásoktól, vagy attól a szavaktól, amelyek lassan elporlasztották a régi énjét.

És akkor… Anna Úrnő újra fölé térdelt. Ezúttal háttal. Feszes, gyönyörű feneke csak centikre volt az arcától. Megremegett tőle. Érezte az illatát. Nem szexillat volt ez. Hanem nyers, meztelen test, fáradt bőr, verejték, és valami más is…

Anna megemelte kissé az egyik farpofáját, és a következő pillanatban hangos, hosszú, vibráló puki csapott az arcába. Büdös volt – sokkal, mint előzőleg. Márk levegőt kapkodott, nyögött, de nem tudott elmozdulni.

Anna Úrnő felnevetett.

— Ez a büntetésed. Mert nyalni akartál, mielőtt engedélyt kaptál. Most a szádat másra használod.

Újabb puki. Ezúttal nedvesebb. Anna Úrnő még lejjebb ereszkedett az arcára, ránehezedve teljes súlyával.

— Szívjad be. Ez most nem élvezet. Ez szolgálat.

Márk könnyezett. A bűz csípte az orrát. De valami mély, állati ösztönnel tűrte. Mert nem akart máshol lenni. Mert valahogy ez volt az ő megaláztatott mennyországa.

És amikor Anna végül felemelkedett róla, rámosolygott, mint aki éppen csak befejezte az első leckét.

— Még csak most kezdjük, kutyám.Márk remegett, miközben Anna Úrnő visszatérdelt mögé. A korbács és a pukik után nem maradt már semmi belőle abból a férfiból, aki néhány órával ezelőtt még határozottan lépett be ebbe a szobába. Most csak egy test volt. Egy eszköz. Egy alany Anna Úrnő gyönyöréhez – és dühéhez.

Anna lehajolt, és a füléhez hajolva suttogta:

— El fogom vinni az élvezet széléig. De nem engedem el. Te akkor élvezel, amikor én azt mondom.

Ujjai finoman, de hidegen siklottak végig Márk hasán, majd egy pillanat múlva már a heréit tartotta a kezében.

— Túl érzékeny vagy. Túl mohó. Ezért most megfeszítünk…

Egy fekete selyemzsinór csúszott elő Anna tenyeréből. Lassan, módszeresen kötözte át Márk herezacskóját, nem fájdalmasan, de szorosan. A férfi felnyögött – és ez volt az első hang, amit Anna Úrnő valódi reakciónak ítélt.

— Na végre… most már hallom, hogy kezded érteni.

Ezután elővett egy kis csipeszt. Fémből készült, gumírozott végű, de határozottan szorított. Először az egyik mellbimbójára került, majd a másikra. Márk ívbe feszült a fájdalomtól, de a kötél nem engedte. Anna Úrnő csak nevetett.

— Nem vagyok kegyetlen… csak pontos. És te pontosan ezt érdemled.

Ezután letérdelt mögé, és két ujját lenyálazva kezdett el finoman körözni a végbélnyílása körül. Márk arca elvörösödött – soha nem engedte még, hogy ott hozzáérjenek. Anna Úrnő érezte a feszültséget.

— Ez tabu? Jó. Akkor ott is megtörlek.

Egy hideg, síkos ujj lassan nyomult be. A férfi zihálni kezdett. Anna csak egyre mélyebbre hatolt, majd hirtelen elvette az ujját – és újra fölé térdelt. Most teljesen meztelen volt, testéből áradó meleg és izzadság ölelte körbe Márkot.

Majd újra jött… az a meleg, undok puki. Most már közvetlenül az arcába, ujját még mindig belé nyomva hátulról.

— Ez az én világom. Ez az én tested. Akkor fingok rád, amikor akarok. És ha undorodsz tőle – csak még jobban izgat.

Márk nyögött. Az érzések összeolvadtak: fájdalom, szégyen, izgalom, undor, vágy.

Anna Úrnő még egyszer, hosszabban, büdösebben eregetett az arcába, miközben a férfi hátsó nyílása megfeszülve fogadta be az ujját újra.

— Most figyelj. Ha egyszer is elélvezel, mielőtt engedélyt adok… be fogok dugni egy szappant a seggedbe. És egész éjjel úgy maradsz. Értve?

Márk csak bólintani tudott. Könnyek csorogtak a szeméből. De nem a fájdalomtól. Hanem attól, hogy még soha életében nem érezte magát ennyire… valakié.

És amikor Anna Úrnő végül levette a mellbimbócsipeszeket – és a vér újra elárasztotta az érzékeny szövetet –, Márk felnyögött.

Anna közelebb hajolt, belenyalt a könnyeibe, majd azt suttogta:

— Még mindig a játék elején vagyunk. De már látom benned… a kutyát.A sötét hálószoba fülledt volt. Márk már órák óta nem mozdult. Karjai széttárva a mennyezeti kampóhoz kötve, combjai szélesre feszítve kikötve a földhöz rögzített gyűrűkhöz. A szemeit egy fekete selyemsál takarta. Vakon feküdt a nagy bőrfotelben, teljesen kiszolgáltatva. A hideg bőr alatt egyre melegebb lett a teste.

Anna Úrnő mezítláb közeledett hozzá. Halk léptei alig hallatszottak, de  férfi már megtanulta érzékelni a jelenlétét: a test illatát, az uralkodó aurát, az elfojtott levegő feszültségét.

— Készen állsz, kutyám? – kérdezte halkan.

Márk nem válaszolt. Nem is kellett. Anna Úrnő már mögötte volt. Lehajolt, és megnézte, mennyire szorosak a kötelek. A férfi testén piros csíkok húzódtak a hosszú szorítástól, de nem voltak veszélyesek. Csak szép jelek.

Anna felmászott a karfán keresztül, átlépte Márk fejét… és lassan, határozottan az arcára ült.

A súlya teljes volt. Nem volt játék. A feneke puhán, de elnyomhatatlanul borította be a szolga száját, orrát. A puncija forró volt, nedves, és az illat már betöltötte Márk minden gondolatát. Nyelvével automatikusan kezdte ízlelni… de alig tudott lélegezni.

Anna Úrnő hátradőlt, a férfi fején támaszkodva. Egyre mélyebben ült, teljes testsúllyal.

— Most nem nyalsz. Most csak tartasz. Én pihenek. Te… csak lélegzel. Ha engedem.

Márk arca egyre feszültebb lett. Próbált lassan lélegezni, de Anna szorosan zárta el a levegőt. Néha egy-egy pillanatra megemelkedett — épp csak annyira, hogy a férfi kapjon egy kis levegőt. Aztán újra rázuhant.

— Még bírod? Még nem ájulsz? Akkor talán jutalom jár…

Ekkor eltolta kissé magát előre, hogy a feneke teljesen Márk arcára illeszkedjen. A férfi már tudta, mi jön — és igen, meg is történt: egy halk, nedves kis puki csúszott ki Anna Úrnő testéből, pontosan az orra elé.

— Ez a büntetésed, kutyám. Mert levegőt vettél, amikor nem kértem.

Márk remegett, arca vörös volt, de nem ellenkezett. Tűrte. Mert tudta, hogy ez most a szerepe. És valami elmondhatatlan, bizarr örömmel töltötte el: ő most a test trónja alatt feküdt. És élvezte a büntetést.

Anna hátranyúlt, beletúrt a hajába, és a fejét még feljebb húzta, szinte belenyomta a saját fenekébe.

— Most nyalsz. Nyelvvel, mélyen. A lyukam is. Kíváncsi vagyok, tényleg kutya vagy-e.

Márk engedelmesen kezdett nyalni. Anna Úrnő hangosan felsóhajtott. Mozgása ringatózóra váltott, hol jobban rányomta magát, hol kissé felemelkedett, hogy levegőt adjon. Minden kontroll az övé volt.

És időnként, amikor Márk túlságosan mohó volt, vagy nyöszörgött, jött a kis meglepetés: egy újabb puki — halk, de tagadhatatlan. És ő nem menekülhetett. Csak fogadta.

Anna Úrnő nevetett.

— Te tényleg az én kis büdös arcülő párnám vagy. És ez a helyed, egészen addig, amíg azt nem mondom: most már nem vagy méltó még a seggemre sem.

Anna Úrnő az ágy szélén ült, meztelenül, törökülésben. Márk a padlón térdelt előtte, nyakán egy bőrnyakörvvel, ami egy rövid pórázhoz kapcsolódott. A szeme lesütve, kezei a hátán összekötve. Testén még ott voltak a korábbi játék nyomai: piros csíkok, izzadság, a bőrön száradt nyálfoltok.

Anna Úrnő halkan sóhajtott, mintha unatkozna.

— Már órák óta itt vagy. És még mindig férfinak képzeled magad?

Márk nem válaszolt. A szeme megrebbent, de nem mozdult.

Anna lábával meglökte az állát.

— Nézz rám, ha hozzád beszélek. Most figyelj: amit ma tettél… egy kutya is jobban csinálta volna.

Lassan felegyenesedett, és fölé állt. Megemelte a combját, és Márk arcához tolta a csupasz fenekét.

— Ez a világod. Ez a látvány. Ez a szagod. Ez a szád feladata.

Márk lehunyta a szemét, de Anna Úrnő nem hagyta. Előrehajolt, megfogta a haját, és belenyomta az arcát a fenekébe.

— Nyisd ki a szádat. Hadd lássam, milyen mélyen vagy már lealacsonyodva.

A férfi engedelmeskedett. Szája nyitva, arca teljesen a fenékpofák közé szorítva.

Anna lassan ráült, arcára zárva. A hang, ami ekkor hallatszott, már nem volt játékos: egy erőteljes, büdös puki, amit teljes nyugodtsággal engedett ki magából.

— Ez vagy te. Egy puki-nyelő. Egy kis gázpárna, semmi több.

A szavak olyan ridegen csattantak, hogy Márk nyelve megmerevedett. De aztán… nyelt egyet. Nem fizikailag – lelkileg. És elfogadta.

Anna Úrnő felállt, elővette a telefont, és fotót készített róla.

— Így nézel ki, mikor a fenekem alatt vagy. Ezt megmutathatnám egy igazi férfinak. Tudod, mit mondana? Hogy te nem vagy több, mint egy meleg takaró az én seggem alá.

A férfi arca égett. Nem csak a szégyentől. Hanem valami fura… izgalomtól is.

Anna odalépett egy vizespalackhoz, ivott, majd visszatért.

— Most lepisillek. Miért? Mert megérdemled. Mert nincs már benned semmi emberi. És mert akkor leszel teljes, ha már nem marad benned semmi méltóság – csak az enyém.

Megállt Márk fölött. A férfi reszketett. Anna Úrnő egy pillanatra még megnézte.

— Kérd. Szépen. Mondd ki, hogy le akarsz alázva lenni. Mondd, hogy kutyaként kéred a pisimet.

Márk hangja remegett:

— Kérem… úrnőm. Alázzon meg. Kérem, pisiljen rám, mint a szukákra. Mert… én nem vagyok férfi.

Csak… a feneke alatti kis senki.

Anna lassan, méltósággal engedett a kérésnek.

És akkor megtörtént. A test meleg folyamként zúdult Márk arcára, mellkasára, hasára. Nem volt fájdalmas – de minden pillanata törte a lelket. És ő hagyta. Mert most már tudta:

Ez az, amit akar. Ez az, amivé vált.

Anna Úrnő megvárta, amíg a sugár elapad, majd lehajolt, és odasúgta:

— Most már hivatalosan is az enyém vagy. Egy mocskos, megalázott kis szolgám. És ezentúl nem kérdezel, nem gondolkodsz. Csak nyalsz, tűrsz, és nyelsz. Értve?

Márk csak annyit mondott, csendben, könnyein keresztül:

— Igen… úrnőm. Köszönöm.

A szoba elcsendesedett.

A játék véget ért, de Márk teste még mindig remegett. A kötél nyomai halvány rózsaszín csíkokként húzódtak végig a mellkasán, combján. A bőre még meleg volt a leömlött pisitől, a fejében pedig zúgott minden: szégyen, vágy, megkönnyebbülés – és valami, amit talán nem is mert nevén nevezni.

Szeretet?

Anna Úrnő nem szólt. Odalépett hozzá. Egy meleg, vastag törölközőt hozott, és egy flakon testápolót. Lassan letérdelt elé, és gyengéden végighúzta a törölközőt Márk bőrén. Egyik redőről a másikra, mint aki egy szobrot tisztít.

Nem beszélt hozzá mint szolgához. Nem alázta. Csak… ott volt.

A tekintete megenyhült. Amikor végzett a tisztogatással, egy puha takarót borított a férfi vállára. Márk még mindig térdelt – de a teste már elernyedt.

Anna Úrnő leült mellé, és a fejét az ölébe húzta. Ujjai beletúrtak a hajába, és finoman, lassú mozdulatokkal cirógatni kezdte a fejbőrét.

— Nagyon büszke vagyok rád – suttogta. — Mindent megtettél, amit kértem. Tökéletes voltál.

Márk nem tudott mit mondani. A könnyei újra kicsordultak – de most nem a szégyentől. Hanem a megkönnyebbüléstől. A megerősítéstől. Az érzéstől, hogy amit adott, az nem pusztult el, hanem valamivé vált. Kötődéssé.

— Ugye… még vagy itt? – kérdezte halkan, kissé remegő hangon.

Anna Úrnő megszorította a vállát.

— Itt vagyok. Végig itt voltam. És most is figyelek rád. Kapsz vizet. Megölellek. És ha akarod… velem is alhatsz ma este.

Márk szeme felcsillant, de még nem mozdult.

Anna Úrnő letérdelt elé, és homlokát az övének döntötte.

— A szolgálatod szent dolog. Nem vagy kevesebb attól, hogy alávetetted magad. Épp ettől vagy… mélyebb. Emberibb. És… az enyém.

Egy hosszú, puha csókot lehelt a homlokára.

Aztán már csak csend volt.

Két test egymáshoz simulva, egy megrázó, mély játék után – a szent pillanat, amikor az uralom helyét átvette a bizalom. És egy férfi, aki most már tudta: nincs nagyobb szabadság, mint teljesen odaadni magad valakinek, aki megtart.