Séta az erdőbe

Anikó és Tamás már hónapok óta beszélgettek online. Sokat nevettek együtt, sokszor húzták egymást, és a férfi hamar megszokta, hogy a nő mindig határozottabban irányította a beszélgetéseket. Amikor végre találkoztak, a nő javasolta, hogy menjenek ki egy közeli erdőbe sétálni.

Az ösvények illatosak voltak a nyári virágoktól, és a fák között madarak énekeltek. A nő lépkedett elöl, könnyed, biztos mozdulatokkal, a férfi pedig kicsit mögötte, figyelve, ahogy a nő a megfelelő irányt választja minden elágazásnál. Néha hátranézett, és egy-egy mosollyal jelezte: „Na, jössz?”

A férfi szíve gyorsabban vert, mert nemcsak az erdei csend volt különleges, hanem az is, hogy most testközelből tapasztalhatta meg azt az erőt és magabiztosságot, amit korábban csak a képernyőn keresztül ismert. Ő maga szinte megnyugodott attól, hogy nem neki kellett dönteni, csak követnie kellett a nőt, aki magabiztosan mutatta az utat.

Amikor kiértek egy tisztásra, a nő leült egy farönkre, és intett a férfinak, hogy üljön mellé. Nem kellett szavakban kimondani, de a gesztusban, a tekintetben ott volt minden: ő irányít, a férfi pedig örömmel adja át magát ennek. Az erdő csendje körülölelte őket, és ebben a csendben a szerepeik magától értetődően váltak természetessé.

A séta közben Anikó egyszer csak megállt, és sokatmondóan Tamásra nézett.

– Tudod, hoztam valamit a táskában – mondta sejtelmes mosollyal.

Tamás szeme kikerekedett, de nem kérdezett semmit, csak figyelte, ahogy Anikó lassan elővesz egy fekete szemfedőt.

– Állj ide, a fa mellé – mutatta neki. A hangja nem volt kemény, inkább játékos, de mégis olyan erő volt benne, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Tamás engedelmesen megállt. Anikó közelebb lépett, és könnyed mozdulattal a fejére tette a szemfedőt. Az erdő neszei azonnal felerősödtek: a szél zizegése, a távoli madárhangok… és Anikó léptei, ahogy körbejárta.

– Most csak rám figyelsz – súgta a fülébe. – És arra, amit mondok, és ha jobban bele gondolok a ruháidra nem lesz szükség, mert a tested szerintem hamarosan tüzelni fog - nevetett fel hangosan Anikó

A táskából előkerült pár kábelkötöző is, és Anikó játékos magabiztossággal Tamás csuklóit a fa mögött összefogta velük. Nem szorosan, éppen csak annyira, hogy érezze: most nincs döntési joga, az irányítás máshoz került.

– Milyen szépen állsz így – jegyezte meg mosolyogva, majd kicsit hátrébb lépett, hogy csak Tamás hallja a hangját, de ne tudja, pontosan honnan szól. Tamás izgatottan fészkelődött, de nem tiltakozott. Sőt, a bizonytalanságban volt valami furcsa biztonság: tudta, hogy jó kezekben van.

Anikó néha odalépett, megsimította a vállát, majd újra eltávolodott. Tamás minden apró érintést felerősödve érzett. A játékos határozottság, ahogy Anikó lépésről lépésre alakította a helyzetet, lassan teljesen átadta a hangulatot a tisztáson.

Tamás ott állt, háttal a fának, szemfedővel és összefogott kézzel. Szíve egyre gyorsabban vert, miközben hallotta, ahogy Anikó lassan körbejárja. A fák között átszűrődő fény meg-megcsillant Anikó haján, de ő ebből mit sem látott – csak a hangokra és az érintésekre hagyatkozhatott.

– Tetszik, hogy ilyen engedelmes vagy – jegyezte meg Anikó, miközben ujjával végighúzott Tamás karján. – De kíváncsi vagyok, meddig bírod mozdulatlanul.

Tamás nyelt egyet, és érezte, hogy Anikó szavai még inkább kiszolgáltatottá teszik. Ő azonban nem tiltakozott. Inkább arra koncentrált, hogy jól viselkedjen – ahogy mindig is szívesen tette, amikor Anikó irányított.

Anikó a táskájában kotorászott, és elővett egy vékony sálat. Megcsavarta, majd játékosan Tamás szájához tartotta.

– Kéred? – kérdezte halkan. Tamás bólintott. Anikó lassan a szájába kötötte, csak annyira, hogy emlékeztesse: most ő beszél, a másik pedig hallgat.

Ezután Anikó karba tette a kezét, és kicsit távolabbról nézte Tamást.

– Tudod, mi a legjobb ebben? – kérdezte. – Hogy most minden mozdulatod, minden reakciód az enyém.

Közelebb lépett, finoman megérintette Tamás állát, majd egy puszit nyomott az arcára – váratlanul, játékos könnyedséggel. Tamás szinte megremegett az apró gesztustól, mintha minden érzéke felnagyította volna.

Anikó elmosolyodott. – Látod? Ennyi is elég, hogy izgalomban tartsalak. És én pontosan tudom, mikor kapod meg a következőt.

Az erdőben a csendet újra csak a madarak és a szél törte meg, de számukra minden pillanat feszült és mégis biztonságos játéknak tűnt – olyan játéknak, ahol a szabályokat egyértelműen a nő írja, a férfi pedig boldogan követi.

Tamás ott állt, háttal a fának, a szemfedő alatt csak sejtette Anikó mozdulatait. Hallotta a levelek zizegését, ahogy körbejárt körülötte. Aztán hirtelen Anikó hangja töltötte be a csendet:

– Nézzük, mennyire tudsz engedelmes maradni. Ha mocorogsz, ha megpróbálsz ellenkezni, büntetés jár.

Tamás bólintott, a szíve hevesen vert. Tudta, hogy most jön a játék igazi része.

Anikó először könnyű csiklandozó érintésekkel kezdte: ujját végighúzta Tamás karján, majd a nyakán. Tamás megfeszült, reflexből megmozdult, mire a nő felnevetett.

– Látod? Már az első próbán elbuktál. Ezért kapsz egy kis leckét.

Odahajolt, és egy apró csípést adott a vállára. Nem fájt igazán, inkább meglepő és játékos volt. Tamás szinte remegett, de érezte: pontosan erre vágyott.

– Jó fiú leszel? – kérdezte Anikó. Tamás csak bólintani tudott.

Néhány percig a nő szándékosan csendben maradt, hagyta, hogy Tamás várakozzon, feszülten figyeljen minden rezdülést. Amikor aztán újra megszólalt, a hangja határozottabb lett:

– Most próbáljuk újra. Nem mozdulsz. Ha igen… a büntetés erősebb lesz.

Ezúttal Anikó körmével húzott végig Tamás mellkasán, épphogy érezhetően. Tamás próbálta mozdulatlanul tűrni, de amikor hirtelen a nyakához hajolt és a fülébe fújt, önkéntelenül összerándult.

Anikó mosolyogva hátralépett. – Újabb szabályszegés. Most komolyabb következmény jön.

Elővett egy másik kábelkötözőt, és Tamás bokáját is lazán összefogta, így már szinte teljesen kiszolgáltatottan állt a fa előtt. Anikó megkerülte, végigsimított a hátán, majd kicsit erősebben, játékos határozottsággal megütötte. Nem durván, de határozottan – érezhetően büntetésként.

– Na látod – súgta. – Minden hiba tanulságos. És én pontosan tudom, hogyan kell fokozatosan nevelni téged.

Tamás zihálva bólintott a szemfedő mögött. Anikó elégedetten figyelte, ahogy lassan megtanulja: minél engedelmesebb, annál gyengédebb bánásmódban részesül. És annál jobban vágyik rá, hogy megfeleljen.

Tamás zihálva állt a fa előtt, a szemfedő alatt minden érzéke kiélesedett. Anikó lassan körbejárta, mintha csak szemlélgetné a művét: hogyan áll ott kiszolgáltatottan, bokái és kezei megfogva, várva a következő utasítást.

– Szép vagy így – jegyezte meg. – De a játék csak most kezdődik igazán.

Tamás remegve állt, amikor Anikó hirtelen megsimogatta az arcát, majd egy gyengéd puszit nyomott a homlokára. Ez a váratlan gyengédség szinte jobban megrázta, mint az előző ütés.

– Látod? Ha engedelmes vagy, jutalmat kapsz – mondta Anikó. – De ha hibázol… akkor megismered az erősebb oldalamat.

Nem sokkal később Anikó az ujjával végighúzott Tamás oldalán, és szándékosan olyan ponton érintette, ahol nem bírta ki, hogy ne mocorogjon. Tamás reflexből megfeszült, mire Anikó azonnal elkapta a kezét, és erősebben ütött a vállára, mint korábban. Határozott, de kontrollált mozdulat volt.

– Ez már a harmadik szabályszegés – jegyezte meg halkan. – Úgy tűnik, tanulnod kell még a fegyelemből.

Majd egy pillanattal később újra odahajolt, és lágyan megcsókolta a nyakát, mintha édesen vigasztalná a „büntetés” után. Tamás szinte összerogyott volna a kettősségtől: a szigor és a gyengédség teljesen felkavarta.

Anikó élvezte a játékot, ahogy egyik kezével végigsimított Tamás mellkasán, másik kezével pedig kicsit erősebben szorította a karját.

– Minden mozdulatod az én kezemben van – suttogta. – És minden reakcióddal egyre jobban bizonyítod, hogy hozzám tartozol ebben a játékban.

Hagyta, hogy Tamás percekig feszülten várjon: vajon most dicséret vagy újabb büntetés következik? Anikó pontosan tudta, hogyan kell az idegeivel játszani – és élvezte, hogy minden pillanatban ő írja a szabályokat

Tamás már zihált, a fának támaszkodva feszült a kötésekben. Anikó lassan közelebb lépett, és hirtelen egy enyhe pofont adott az arcára. Nem fájdalmas volt, hanem meglepő, ébresztő – figyelmeztetés.

– Így kell rád hatni, hogy koncentrálj – mondta hideg, de játékos mosollyal.

A következő pillanatban Anikó leoldotta Tamás bokáiról a kötést, és kicsit előrehajlította, a fatörzs felé. Kezével határozottan végigsimított a hátán, majd hirtelen, erőteljesen ráütött a fenekére. A csattanás visszhangzott a tisztáson, Tamás pedig felnyögött, de nem tiltakozott.

– Ez lesz a leckéd minden hibáért – mondta Anikó, majd sorozatosan, egyre erősebben ütötte Tamás fenekét. Az első még játékos csapás volt, de ahogy fokozatosan erősödtek, Tamás teste megremegett minden újabb ütésnél. Anikó élvezte, ahogy lassan kipirosodik a bőr, ahogy Tamás mozdulatai elárulják: küzd a feszültséggel, de közben élvezi is.

– Számolj hangosan… – adta ki az utasítást. Tamás a szájában lévő sál ellenére próbálta kimondani a számokat, minden ütésnél hangosabban nyögve. Anikó elégedetten hallgatta, hogy engedelmeskedik.

Amikor befejezte a sorozatot, Anikó megsimogatta a vörösre ütött bőrt, mintha jutalomként enyhítené a fájdalmat. Tamás szinte megkönnyebbült ettől az apró gyengédségtől.

De Anikó nem állt meg. Közelebb hajolt, és két ujját a férfi mellkasára tette. Finoman, majd egyre erősebben szorította a mellbimbóját, amíg Tamás fel nem szisszent.

– Ez az… most már érzed, hogy ki ural téged – suttogta.

Tamás teste megfeszült, minden idegszála Anikó kezére figyelt. Anikó pedig hol erősebben, hol gyengébben szorított, játszott vele, hogy sose tudja, mi következik: fájdalom vagy enyhülés. Néha odacsípett, máskor hirtelen elengedte, hogy Tamás megkönnyebbülhessen – majd újra rászorított, hogy emlékeztesse, ki dönt mindenről.

– Látod? Ez a kettősség az én ajándékom. Fájdalom és élvezet, amit csak én osztok neked. És te mindent elfogadsz, mert erre vágytál.

Tamás már vörös arccal, zihálva állt a fának dőlve, a teste minden porcikája feszülten várta, mi jön még. A szemfedő alatt csak a sötét volt, de a nő minden érintése, minden hangja villámcsapásként érte.

Anikó megállt előtte, két kezével megfogta az állát, és újra adott neki egy határozott pofont. Nem kegyetlenül, de elég erősen ahhoz, hogy Tamás felnyögjön, és még inkább érezze a helyzet súlyát.

– Most megtanulsz igazán figyelni – mondta keményen. – Nincs több kibúvó, nincs több játék a szabályok ellen.

Tamást előrehajtotta, és újra fenekelni kezdte. Ezúttal nem állt meg pár ütéssel: sorozatban csattantak a tenyerei, minden csapás erősebb volt, mint az előző. Tamás hangosan nyögött, próbált számolni, de a hangja elcsuklott.

– Hangosabban! – parancsolta Anikó, és Tamás kénytelen volt minden ütést kinyögni, míg a feneke forrón égett és lüktetett.

Amikor befejezte, Anikó végighúzta a kezét a kipirult bőrön, és egy pillanatra megengedte Tamásnak, hogy megkönnyebbüljön. Aztán hirtelen két ujjával újra a mellbimbóját kapta el, most sokkal erősebben. Tamás felkiáltott, de nem mozdulhatott.

– Ez a határ – suttogta Anikó. – És látom, hogy elbírod. Ezért most megkapod a legnagyobb próbát.

Anikó egyik kezével a mellbimbót szorította, a másikkal újra fenekelni kezdte, felváltva a fájdalmat és a gyönyört. Tamás teste remegett, hangja elcsuklott, de végig engedelmesen tűrt. Minden ütés, minden csípés azt bizonyította: most teljesen az övé.

Anikó közelebb hajolt, a fülébe súgta:

– Most már tudod, hogy nem maradt belőled más… csak engedelmesség. És ez így van jól.

Tamás végül elernyedt a kötésekben, lihegve, kipirultan, de boldog megadással. Anikó elégedetten simította végig a haját, majd lassan levette róla a szemfedőt.

Tamás szemeiben hálás fény csillogott, mintha minden büntetés és minden játékos fájdalom ajándék lett volna számára. Anikó mosolygott – tudta, hogy most értek el a közös játékuk csúcspontjára.

Tamás már remegett a fának kötözve, minden izmában érezte a büntetések nyomát. A feneke lüktetett a sorozatos ütésektől, a mellbimbóit még mindig csípte Anikó ujjainak emléke, az arca pedig bizsergett a pofonok után. De a leginkább az verte le a lábáról: hogy mindezt önként fogadta el – és a nő minden egyes mozdulatában ott volt az erő, amit annyira tisztelt.

Anikó hátrébb lépett, karba font kézzel nézte őt, mint egy alkotást.

– Szép látvány vagy így – mondta. – Összetörve, de mégis állva. És tudod, mit jelent ez? Hogy kibírtad, mert hozzám tartozol.

Ekkor újra odalépett, két erős csapást mért egymás után Tamás fenekére, majd közvetlenül utána erősen megszorította mindkét mellbimbóját. Tamás felkiáltott, teste megfeszült, de nem tiltakozott. Ez volt a csúcspont: egyszerre fájdalom, megalázás és Anikó abszolút hatalma.

Anikó a füléhez hajolt, és mély, határozott hangon súgta:

– Most már teljesen az enyém vagy. Ezt sose felejtsd el.

Tamás zihálva, remegve bólintott, és tudta, hogy ennél jobban nem adhatja oda magát. A pillanat beteljesedett: a nő uralma teljes, az ő engedelmessége végérvényes.

Tamás még mindig zihált, amikor a nő lassan elengedte a mellbimbóját, és simító mozdulattal végigfutott a mellkasán, mintha csak eloszlatná a fájdalmat. Utána a fenekén is végighúzta a kezét, finoman masszírozva a kipirosodott bőrt.

– Jól van, vége van – mondta lágy hangon, egészen más tónusban, mint percekkel korábban. – Nagyon ügyes voltál.

Tamás hallotta, ahogy Anikó a táskában matat, majd lassan levágja a kábelkötözőket. Amikor végre szabad lett, szinte belerogyott Anikó karjaiba. Ő pedig azonnal átölelte, szorosan magához húzta.

– Büszke vagyok rád – suttogta a fülébe. – Mindent kibírtál, amit akartam. És most itt vagy, az enyém.

Tamás lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy Anikó simogassa a haját, az arcát. A szemfedőt is levette róla, és finom csókkal érintette a homlokát. Tamás szemei könnyesek voltak a feszültségtől, de a tekintetében ott ragyogott a megkönnyebbülés és a hála.

Leültek együtt a fatörzsre, Anikó karja körbeölelte Tamást, és lassan ringatta, mintha megnyugtatná. Néha egy-egy puszit adott az arcára, majd játékosan hozzátette:

– Látod, milyen jó fiú tudsz lenni, ha hallgatsz rám?

Tamás elmosolyodott, és némán bólintott. Tudta, hogy a kemény játék mögött mindig ott van ez az oldal: a gondoskodás, a biztonság, az ölelés. És talán pont ezért engedte meg magának, hogy teljesen alárendelődjön.

Az erdő csendje lassan újra körülvette őket, de most már minden nesz megnyugtatóan hatott. A játék lezárult, a dominancia átadta a helyét a bizalomnak – és mindketten érezték, hogy ez a kettősség teszi teljessé az élményt.