A doktorral és a beteghordó sráccal az esetem (1)

Még tavasszal a körzeti orvosom béltükrözésre küldött, de sajnos az azt végző középkorú adjunktus úr nem tudta sikeresen elvégezni, mert talált ugyan valamit, de olyan rossz helyen volt, hogy ő nem mert hozzányúlni, eltávolítani a gyenge felszerelésével, hanem azt javasolta, hogy menjek be a klinikára a volt osztálytársához, mert annak ott nagyobb és jobb a felszereltsége ehhez a műtéthez. Adott is valami orvosságot, hogy addig se növekedjen az, ami bennem van.

Mikor hosszas telefonálgatás után végre tudtunk kapni egy időpontot a doktorhoz megbeszélésre s megláttam a doktort, aki szintén középkorú, de az adjunktus úrnál jóval magasabb tag volt, átvillant az agyamon, hogy valahol már láttam, de sem akkor sem később nem tudtam rájönni, hogy hol, milyen körülmények között találkozhattunk már.

A nyár is eltelt mire mindazokat a vizsgálatokat el tudtam végeztetni, amit előírt, így szeptemberben újra találkoztunk, de ekkor már ki tudta tűzni a műtétem időpontját. Részletes utasításokkal látott el írásban, hogy mikor, mit és hogyan kell előkészülnöm, és mikor milyen gyógyszereimet kell elhagyni, illetve az általa írtak közül mit kell bevenni.

Így értünk el a műtét napjának kora reggeléhez, amikor már teljesen kiürülve kellett a betegfelvételen jelentkeznem hajnali fél hétkor a klinikán. A betegfelvétel után pedig fel kellett menni az osztályra és az előtérben várakozni.

Végre fél nyolc körül előkerült a doktor is, de sajnálattal közölte, hogy a szokásos asszisztensnője megbetegedett a hétvégén, így most keres másikat, s míg az ideér, addig várakoznom kell.

Szerencsémre azonban ez hamar sikerült neki, mert azzal jött vissza, talált egy másik gyakorlott asszisztensnőt, aki már taxival jön is. Ha megjött elkezdi a műtét előtti teendőket elvégezni és szól neki is, ha már jöhet ő is.

Tényleg hamarosan megérkezett egy szimpatikus hölgy, gyorsan átöltözött és már jött is ki értem. Elkérte a családtagjaim elérhetőségét, amit a betegfelvételkor is megadtunk, azzal, hogy menjenek haza, mert bódításban lesz elvégezve a műtét, így utána minimum négy órát az osztályon kell még töltenem megfigyelés miatt s csak utána mehetek majd haza. Értesítik időben őket. A hozott táskát is hazaküldte velük, hogy arra nem lesz szükség.

Mi bementünk, ahol elkérte a dossziémat, amiben voltak a leletek, eredmények, majd bevitt egy szobába, ahol adott egy spéci rövidnadrágot, aminek nem elül, hanem hátul volt a slicce, a szokásosnál hosszabban, hogy azt vegyem fel és a zokni, valamint az alsóing és póló maradhat, mert még nincs fűtés a klinikán.

Miután átöltöztem, kaptam egy spéci papucsot is, azzal mentünk már be a műtőbe és ott még aláíratott velem egy fél tucat beleegyező nyilatkozatot és már fel is feküdhettem a műtőasztalra a bal oldalamra, felhúzott lábakkal.

Megkérdezte, hogy a doktorral megállapodtam-e a bódításomról, mire azt válaszoltam, hogy igen, de azt nem mondta meg előzetesen, hogy ezt bunkóval, vagy torokszorongatással fogják elvégezni. Jót nevetett ezt hallva és megjegyezte, hogy tartsam csak meg a humoromat, mert szereti a doki is a vicces embereket, pacienseket, de kiábrándított, hogy injekciós fog beadni bódításként, amit meg is tett.

(Örült, hogy nem féltem a tűtől és meg is kérdezte, hogy esetleg akarom-e nézni a műtétemet, mert ha igen, én is láthatom a képernyőt, amit a doki is látni fog, arról végzi majd a műtétet.

– Természetesen igen. – válaszoltam, mire megkérdezte, hogy nem fogok-e elájulni, mire azt válaszoltam viccesen, hogy innen az asztalról úgy sem tudok leesni, mert az egyik oldalon ő, a másikon a doki fog állni, ülni, amin megint nevetett.)

Közben észrevettem, hogy a műtő melletti szobán átment a doktor, még civil ruhában. Bement az öltözőbe, de nyitva maradt az ajtó, így a műtőasztalról beláttam oda. A doki kezdett átöltözni, levette a pólóját (szép, szőrös mellkas tűnt elő így a pólója alól), majd a civil pantallóját is levette/kilépett abból. Ott állt egy kis vidám, színes alsóban, ami csak alig takarta „azt” s jól kilátszottak a farka melletti szőrszálak, a domború, szőrös popója, no meg a szőrös lábai. Majd meglepetésemre az alsó is lekerült róla és ott állt anyaszült meztelenül.

Majd felvett egy fehér alsót, -trikót, -inget és felhúzta a fehér hosszú, orvosi nadrágot is. Ekkor nézett oldalra és összeakadt a tekintetünk. Észrevehette, hogy én mindent láttam. (az asszisztensnő nem, mert az előkészítette azt a csövet, vagy csöveket, amit belém fognak dugni és így nem volt az irányban.) Elmosolyodott, még rám is kacsintott.

Felöltözve elment bemosakodni, majd végre bejött, megkérdezte, hogy minden rendben-e velem? Igenlő válaszomra az asszisztensnő közölte vele, hogy nézni szeretném a műtétemet, mire elismerően rám nézett, még kezet is nyújtott, pacsiztunk, majd annyit mondott, akkor hangos műtét lesz, mert kommentálni is fogja mindazt, amit tesz, hogy én is értsem. Ebben maradtunk. Ekkor kiment a látóteremből, mert mögém ment és ott leült.

Végre kivilágosodott a szemközti falon a nagy képernyő is, és kezdetét vette a műtét.

Jó egy óra hosszat tartott, voltak nehezebb részei is, mikor az asszisztensnő rátámaszkodott az oldalamra, hogy ne tudjak megmoccanni, vagy elmozdulni.

Végre vége volt.

A doki újra odajött elém, mondta, hogy sikerült mindent eltávolítania. Reméli, hogy nem fogok bevérezni, de most átvisznek az osztályra, egy kórterembe és ott aludjak, amíg csak tudok. De ha felébredtem, akkor is csak először feküdjek még az ágyon, majd egy időre üljek ki a szélére és ücsörögjek csak ott és csak utána álljak fel. Az ágy végek mellett sétáljak el az ablakig, majd vissza és ha még mindig nem szédülök és stabilan állok a lábamon, akkor menjek csak el WC-re, de figyeljek, hogy vércseppet, vérzést nem látok-e?

Így is lett.

Ekkor bejött a kerekesszékkel a beteghordó srác, fiú, aki alig múlhatott húsz éves, de már mostanra alaposan megnyúlt, mert a doktor sem volt alacsony, de a fiú majd egy fejjel magasabb volt nála is, igaz összegörnyedve állt ott a kerekesszék mellett.

Végre az asszisztensnő lejjebb engedte a műtőasztalt, míg nem a talpam leért a földre, amire felhúzta a papucsot és a srác úgy segített átülni abba és azzal ki- és betolt az osztályra, egy kórterembe a végén, amire az volt kiírva: Egynapos betegek részére.

(folytatás következik)