Erika és Ádám - Otthon 6. rész

"If you want me like this

And if you need me like that"

Erika elővette regenerálódási képességét, amivel minden egyes szomorú péntek délután, minden rosszul sikerült randi, ghostoló pasi és megválaszolatlan üzenet után visszajött az életbe. Természetesen testén a sebek lassabban gyógyultak. Látszólag. A lelkiek jóval lassabban múltak. Most volt mindkettőből bőven.

Ez nem akadályozta, hogy készüljön a feladatra. Nem akadályozta meg, hogy meglássa a sok rossz közt a kicsi jót, mint piros kabátos kislányt Schindler listáján. Nem akadályozta meg, hogy felfedezze magában az izgalmat. A várakozást. Tudott ezekre fókuszálni és odébb tudta tenni gondolatban a sebnyalogatást. Tudta, hogy testén a sebeknek időre van szüksége, ez tény. Tudta, hogy meg fog történni a mai este, bármit is csinál. És tudta, hogy a fájdalomküszöbe hangulatfüggő és rugalmas, nyújtható és húzható, mint vasárnap délelőtti rántottán a legolcsóbb trappista sajt. Ahogy eldöntheti, hogy egy kibaszott megválaszolatlan emailen vagy chat üzeneten kattog és a végletekig hergeli-e magát, vagy áthuzalozza gondolatait és elönti a sejtelmes várakozás (esetleg azonnal kiadja az idióta ghostoló útját), most is eldöntheti, hogy azon picsog-e, hogy mindene fáj. Vagy ezt szimplán csak tudomásul veszi és arra helyezi a fókuszt, ami esetleg megbizsergeti.

Kom-part-men-ta-li-zá-ci-ó, de ezt nem kell most megtanulnotok.

Ő se most tanulta: volt mögötte jópár év testtudatosság-tanulás és keményebb, majd lágyabb harcművészet, energetikai gyakorlatok, aztán különböző masszázsfajták, amelyek elsajatítasába szintén éveket tolt. Az akadémiai (anatómia, élettan, fejlődés- és neurobiológiai) tanulmányairól nem is beszélve. Tulajdonképpen az egész élete erről szólt. De átélni ugyanúgy tudta újra és újra, csodalkozó szemekkel, mintha soha nem foglalkozott volna vele. A tudás csak a kis (szükséges) plusz volt, amit például egy-egy nehezebb masszázsalanyánál elővett. Az intuíció vezette. És a szerelem. Minden iránt, amit látott, amit tapasztalt. És majd egyszer, talán nemsokára Ádám iránt is. Ha majd meg mer bízni benne. És ha ez kölcsönös lesz.

Ehhez a nyitottsághoz nem kellettek adatok és számítások. Semmi más nem kellett, mint hit, merészség és bizalom. És némi fegyelem, hogy a hozzáállása ne kalandozzon el közben.

Meg az őszinte, nyílt kíváncsiság a saját teste reakcióira. Ahogy például felfedezte, hogy önkéntelenül is át tudja vezetni magán a fájdalmat - egy bizonyos szintig. A többit mindig Ádám kezeire bízta. Átvitt értelemben és szó szerint is. Az aktivitás akkor volt, amikor Ádámot kiválasztotta és a készülődés, meg az odautazás. Az út a jól ismert kapualjig. Utána befogadóvá vált - de nem passzívvá, adott visszajelzéseket és véleményt is formált, mert ezt mindketten így szerették. Pontosan úgy, ahogy azt is mindketten szerették, hogy adott esetben aztán megtáncoltatták a pálcát a fenekén egy-egy pimasz véleményéért. Ezt gondolatban mindig megköszönte Ádámnak, hogy nemcsak dirigál, de ad lehetőséget is, hogy az ő aktuális fájdalomküszöbéhez és hangulatához igazítsák az adott nap történéseit. Egyáltalán, Ádám felébresztette a Csipkerózsika-álmából. Újra élt. És nagyon hálás volt neki ezért.

Nem voltak előre rögzített szabályaik. Csak az volt a biztos, hogy a fenekelés megtörténik. Hogy addig tart, amíg mind a ketten élvezik. És hogy ha egy sorozat bemondásra kerül, azt végig is viszik. Esetleg megtoldják még egy kicsit.. Ez volt kőbe vésve. Mit kőbe… a lelkükbe égetve. Ez nem atomfizika. Nem kellenek hozzá ismeretlen, furcsa, csak évek hosszú munkájával megfejthető hieroglifák. Amíg tudtak kommunikálni, jól kommunikálni egymással, addig nem kellett megfejteni semmilyen titkosírást. Ezekhez az alapelvekhez kellett tartaniuk magukat.

Ezt se volt mindig könnyű jól csinálniuk. Az egész világ ellenében, beleértve a saját hétköznapi világukat. Mindezt bent tartani csak a négy fal között, csak saját maguknak. A normalitással, a külsővel, a munka, a család és a barátok által érintett világgal is egyensúlyban. És a mindkettejük számára becses, a spanking iránti vággyal legalább egyenértékűnek tartott barátságukkal. Mert néha egyikük szeretett volna egy kicsit többet ebből, míg a másikuk húzta szorosabbra a határait ott. Más dolgokban meg épp forditva, ami mindig kalamajkát okozott. Zavart a beszédben, a kommunikációban, az épp folyó szeánsz alakulásában, a testi reakcióikban.

Erika tudta, hogy este ellátogat hozzájuk Zoltán.

Tudta, hogy - ki tudja, miben - megosztja vele őt Ádám.

Tudta, hogy esetleg két férfival lesz egyszerre. Vagy eggyel, akit nem ismer. Vagy egyik nézi, a másik csinálja. Aztán esetleg cserélnek. Ez olyasmi volt, ami megfordult már korábban is a fejében. Még Szondi utca-lakó vanília korában. Megfordult a fejében, de soha nem próbálta.

Kiskörúton belüli gyerekként esélye se lett volna megfelelő, vonzó partnert találni. Aztán meg… elsodorta az élet. Az egyetem, a tanulás. Az utazások. A barátnők. A hobbik. A munka. A család. Örült, ha egy, és nem két pasit talált, aki megtetszett neki. A jó spankerek ugyanis mind ott laktak, az Andrássyn. Ahova, akár csak vendégként, alkalmi látogatásra, akár magába a klánba lehetetlen volt bekerülni. Összetehette a két kezét Ádámért. Nem minden nőnek volt a városban jó spankere, aki élvezettel fenekeli. Ez olyasmi volt, amihez szerencse is kellett. És amiért meg kellett - most elsősorban saját magával - küzdeni.

Visszatértek az estéhez a gondolatai. Tudta, hogy semmi beleszólása nem lesz abba, ami történik. Hogy mi történik a testével, a lelkével, a vágyaival. A szobában fellelhető testnedvekkel. És az összes testnyílásaival.

Tudta, hogy Ádám kedvében kell járnia. Nem kell, ezt akarta. Mindig a kedvében kell járnia. Ezt magától is így akarta. Tudta viszont azt is, hogy ez most azt jelenti, kedvében kell járnia Zoltánnak is.

Tudta, hogy Ádám vigyázni fog rá, ugyanakkor azt is tudta, hogy jó szolgáltatást akar nyújtani Zoltánnak az ő testén át, mert feljebb akar lépni a klán ranglétráján.

És ez az elegy így, együtt megbizsergette Erika punciját. Vagy lehet, hogy inkább a hippokampuszát, de az egyszerűség kedvéért maradjunk a puncinál. Az i-re a pontot az tette fel, hogy tudta, Ádám hamarosan elutazik. Mégpedig hosszú időre. Esélyük se lesz találkozni.

Könnyű volt neki, mert gyerekkorától gyakorolta, milyen, amikor áthuzalozza az agyát - számtalan párhuzamos történetben élt, amelyeket maga kreált - ebben nagy segítségére volt az agyi plaszticitás. És hát valljuk be, a teste is: a fájdalomküszöbe nem volt mindennapi. De ezt nem tudta ajándéknak tekinteni: sokkal nehezebb volt így megfelelő spankert keríteni. Ez majd a jövendőbeli fenekelőjének lesz egyszer ajándék, vélte mindig is. Ha eljön az életébe valaha. Egyébként is, a fájdalomküszöb csak egy adottság, mint a kék vagy a barna szemszín. Nem kell hozzá bátorság. Nincs mire büszkének lenni. A viselkedésére kell majd büszkének lennie, ahogy a ma estét elviseli. És ezért neki kell tenni és minden egyes pillanatban, bármi is jön, bármi történjék is, észnél lenni. Csak azt mutatni magából, amit akar. Amit várnak tőle. Egytől egyig teljesíteni az elvárásokat, ahogy jönnek. Mint ahogy számolja majd a pálcaütéseket… száz… százegy… ebbe most egy picit beleborzongott. Beleremegett.

Neuronális plaszticitás. Igen, van ilyen. Erika visszaemlékezett vanília korára, illetve a váltás pillanataira. Amikor először írta meg neki Ádám, hogy jól seggbekúrná anális élvezetekben részesítené, csak csikorgatta a fogát. Ma meg lucskos lesz tőle, sosem hallott még szebb esti mesét, mint amikor azt hallja, átcsusszanások és rozetták. Az ő hangján...

De most nem kalandozhatott el. Készülnie kellett estére. Felvett egy testhez simuló, szűk, közepesen dekoltált, mélybordó bársonyruhát. Hátul egy széles sávban csak csipke fedte a tomporát. Hozzá egy gyöngysor. Alatta semmi. Mezítláb.

Csak finoman sminkelt. Nincs, az, ami ne folyna le. Van, aki szereti nézni. Van, aki nem.

Amikor elkészült, kedvenc olvasósarkába ült és elcsendesült. Befelé figyelt. "Tudom, mit akarok. Tudom, kit akarok. És ehhez ennek meg kell történnie. A legjobbat akarom adni Ádámnak, a lehető legtöbbet. Mindent, amire szüksége van. Semmi más nem számít, csak ez." Kiszűrt minden gondolatot, minden ingert. Nem maradt benne más. Csak a szándék. Csak az elhatározás.

Zoltán hangosan kopogott. Hozott magával egy üveg vörösbort.

A bort kibontotta, töltött egy pohárba belőle. A legjobb fotelbe ülve lassan kortyolgatni kezdte.

Erikát magához, a térdei közé, a földre intette.

Tudta a dolgát. Tudta és tette.

- Látom, kiszolgáltad magad - lépett be Ádám.

- Csak nem baj? - kacagott fel Zoltán.

- Hogy baj-e? Dehogy. Soha. Érezd magad otthon. Jó, hogy jöttél, örülünk neked. Már vártunk, mind a ketten.

Ádám büszkén nézte Erikát, ahogy a szája Zoltán faszán fel-le járt. Szopni azt tudott. Elképzelte, milyen lenne,, ha neki csinálná… Azok a szemek… az a tekintet... azok a gyengéd kezek... és az a száj, az a nyelv… bele is borzongott, beleremegett.

Elképzelte, és nem is kellett sok hozzá, Erika mögé került és használatba vette a segglyukát. Keményen baszta, hogy érezze a kis szajha. Tudta, hogy ezzel jól felizgatja. Amit érezni fog Zoltán is, a kis ribanc lelkesedésén át.

Zoltán közben már Erikát mélytorkoztatta. Egyik keze a nyakán, a másikkal a haját húzta hátra, nem hagyott neki pihenőt, keményen megdolgoztatta. Amikor kezet kellett váltania vagy elkapta újra, egyre erősödő pofonokkal szórakoztatta. Közben végig nézte az arcát, a szemét. Nézte, és bár meglepőnek találta, konstatálta: a szuka vagy jól tettetett, palástolva érzéseit, vagy valóban tetszett neki. Esetleg élvezte is. Szemlátomást nem félt. Egy cseppet sem. Nem esett ki a szerepéből egy percre sem.

Nézzünk akkor valami mást. Újra egy kis pálcázást?

Kiválasztotta a legvastagabbat, amit a lakásban talált.

- 50 pálca lesz. Azzal kiállod a próbát.

Ádám, aki látta Erikán, hogy fárad már, segíteni akart neki.

Megkerülte őket és Erika elé állt. Végigsimította a nyakát, a haját… aztán két tenyere közé fogta az arcát. Kicsit felemelte a fejét.

- Csak a szemembe nézz. Végig, csak a szememet nézd.

Erika bólintott, és bár patakzottak a könnyei, a teljes fenekelés során egy szót se szólt, csak tompa, halk nyögés szakadt ki belőle minden ütés után. Végig a férfi szemébe nézve látta, milyen büszke rá Ádám.

Zoltán pedig jól megküldte az ütéseket, egyiket a másik után, hatalmasakat csattant a pálca a nő egyre színesebb, meztelen tomporán. Itt a klán léte volt a tét: nem lehet bárkit befogadni. Márpedig, ha kiállja a próbát, Zoltánnak is muszáj lesz őt támogatni.

Nem szégyen, élvezte is: régesrég fenekelt már kívülről jött, titkon, az álmaiban fenekelésre vágyó, vanilla nőt. Ez a klán kamaszainak volt a reszortja: péntek esti csínytevés, amikor elindultak egy-egy portyára ki, a nagyvilágba. Ki az éjszakába, a neonfényes, turistákkal és bulizókkal teli Körútra, el egészen a Jászaiig. Kerestek egy naiv kislányt, néha érett nőt… és megmutatták neki a pálca erejét. Megmutatták, aztán otthagyták, maximum másnap írt róla az újság. Aztán benőtt a fejük lágya és azt tették, amit elvártak tőlük. Azt tették, amit minden klánbéli férfi: elvettek egy klánbéli nőt.

De a klán asszonyain más volt a fogás. Mivel gyerekkoruk óta a fenekelés nekik napi szinten járt, egy kicsit megfoszlott a varázs. Jól bírták. Mindannyian jól bírták. Itt viszont ez a kis friss hús az önként vásárra vitt bőrével, az akaratosságával, a ficánkolásával, a nyögésével, az izzó vággyal Ádámra vetett tekintetében. Ez tetszett. Zoltán kamaszkora óta nem érzett ilyet. Még a vére szaga is más, mint a klán lányainál. El is határozta, hogy ezentúl rendszeresen, legalább kéthetente látogatja. És módszeresen a kedvére faragja. Ádám biztosan nem bánja. Nem szokta. Máskor is kellett már osztoznia.

Úgy elkalandozott gondolataiban Zoltán, hogy már nem is tudta, hol jár. 60-nál? Vagy 65 is már? Ráhúzott még hármat, teljes erejével, hogy otthagyja rajta a névjegyét. Az idegen, de most már általa is elfogadott szomszéd nő fenekén. Mert ha marad és beköltözik Ádámhoz, szomszéd lesz. Szomszéd lesz belőle. Egy jó szomszéd, egy jó kis szomszéd…

Akit ő fog szemmel tartani nemsokára, amíg Ádám hosszú, több hónapos útra vállalkozik.

(folyt. köv)