Az ügyvédek elfogása

Ügyvédként még a pályám elején voltam, így rengeteget készültem éjszakánként az ügyekkel. Ez volt egyik este is ősszel, mikor egy hang szólalt meg mögöttem az irodában.

-Még mindig az ügyön dolgozol?-kérdezte Tom gyönyörű kék öltönyében, miközben beletúrt aranyszőke fürtjeibe.

-Gyere, dobjunk be egy sört és kajáljunk valamit a törzshelyünkön-folytatta tovább miközben kigombolta ingje gallérját és meglazította a nyakkendőjét. Ránéztem az órámra és láttam, hogy már 10 óra is elmúlt. Mondtam Tomnak, hogy induljon előre, én is mindjárt megyek csak összekapom magam. Amint a barátom el is távozott, fel is álltam és felvettem a szürke zakómat, majd mielőtt kimentem volna, a tükör előtt megigazítottam a nyakkendőmet és a hátranyalt hajamat. Meg is nyomtam a liftben a parkoló gombját és elindultam lefelé, az üres parkolóházba, ahol már csak egyedül az én kocsim állt.

Ekkor hirtelen az autóm mögül két símaszkos alak bújt ki.

-Kezeket fel, ügyvédúr!-parancsolták.

-Mi a…-kezdtem volna bele, mire folytatták.

-Csendet! Álljon arccal a falhoz.-mondta az egyik, mire a hátamon egy hideg tárgyat éreztem, ami valószínüleg egy pisztoly lehetett. Óvatosan elkezdtem sétálni a fal felé, miközben a kezeimet fel emeltem megadásképp.

-Ha…ha pénz kell, a tárcám itt van a zakómban és..

-Pofa be ügyvédúr, túl sokat beszél!-mire hirtelen meg is ragadták a csuklóimat és egy bilincsbe tuszkolták őket. Fájdalmasan morogtam miközben a mellkasomat és a felkarjaimat is egyre jobban elkezdték megkötözni kötéllell. Ekkor az egyikőjük megfordított és a falnak lökött, mire a másik a táskájukból egy bandanát és egy vastag ragasztószalagot vett elő.

-Erre semmi szükMMMMPHHH!-mondtam volna, mire a bandanát már körbe is kötözték a számon.

-Ti ügyvédek mindig annyit beszéltek. Sosem tudjátok, hogy kell befogni.-magyarázták miközben térdre kényszerítettek.

Tom mindig is tudta, hogy munkamániás vagyok, így még nem ment el az épületből hanem lejött hozzánk a parkolóba, arra a látványra, ahogy épp térdre kényszerítenek az elrablók.

-Nocsak…csatlakozik hozzánk még valaki?-kérdezték a rablók vigyorogva. Amíg az egyikőjük rám vigyázott, addig a másik a pisztolyával hozzánk vezette Tomot, aki természetesen mindenbe belement, csakhogy ne bántsanak minket. Mire észbekaphatott volna, hogyan is menekítsen ki minket, máris bilincsben találta magát és megkötözték a felsőtestét, csakúgy mint engem. Ekkor kiszedték zakójának zsebéből a díszzsebkendőjét és betömték a szájába. Mielőtt esélye is lett volna kiköpni, máris ragasztószalag került a szája köré, jó párszor.

-Kiváló, most pedig egy kicsit nagyobb biztonságba helyezünk titeket.-mondták, mire a földre löktek minket és iszonyú erősen megkötözték a térdeinket és bokáinkat. Ekkor egy újabb adag kötéllel összekötöztek minket egymáshoz, háttal, majd a kezünket teljesen beragasztószalagozták, nehogy kiszabadítsuk egymást. Ekkor jutott eszükbe, hogy nekem még csak egy bandana van a számban és vagy százszor körbetekerték a számat ragasztóval, úgy lesimítva, nehogy véletlen is ki tudjam köpni a bandanát.

-MMMPHHHHHH!-üvöltöttem, de a rablók jó munkát végeztek és alig lehetett hallani.

-Nem tanítottak neked illemet?-kérdezte a Tomon dolgozó rabló, mikoris begombolta az ingje felső gombját és erősen megigazította max szorosságra a nyakkendőjét.

-Kevesebb, mint fél óra alatt végeztünk velük, ez eddig rekord idő, nem igaz?-mondta az egyik a másiknak.

Lenézően néztek a tökéletesen öltözött, megkötözött foglyaikra, elégedetten mosolyogtak egymásra a kiváló kötélmunkájukat csodálva. Az egyikük telefonja csörgött, és egy csendesebb sarokba ment, hogy fogadja a hívást. Tommal hevesen küzdöttünk a fogvatartás ellen, ám bármennyire is küszködtünk a kötél ellen, nem mentünk sehova. Tom megpróbálta kinyomni a kendőt a szájából, de nem volt szerencséje a szája körüli nagy teherbírású ragasztószalaggal. Néhány perc múlva fel is adta, és erősen szuszogva lehajtotta a fejét. Nyaka erősen érezte a tökéletesen csomózott windsori nyakkendőcsomót, miközben az világoskék ingjének gallérjához dörzsölődött. Furcsa érzés volt a gondolat, hogy tehetetlenül megkötözték és elnémították, miközben tökéletesen elegánsak voltunk... kellemes. Szinte izgató.

De ez nem volt a megfelelő idő és hely arra, hogy ilyesmire gondoljon. Miközben próbált megszabadulni a gondolattól, az arca elpirult, és hirtelen keménységet érezett az öltönynadrágjában. Megnyugtató érzés, mivel tudta, hogy nem láthatom ezt a kínos pillanatot, mivel háttal kötöztek hozzá.

A hátunkat egymáshoz dörzsöltük a hatástalan küzdelemtől, súrlódást és hőt okozva, érezve, hogy a másikunk háta csöpög az izzadságtól, még zakón keresztül is.

Azt hiszem, eljött a fotózás ideje, hogy a csomagok szállításra készen-szólt a velünk maradt rabló. Figyelmen kívül hagyva a tiltakozásainkat, az emberrabló úgy döntött, hogy szórakozik egy kicsit. Több fényképet készített róluk, közelieket az elnémított szánkról, a kötelekkel elfedett teljes testünket, és őt győztes kézjellel.

-A főnök volt az, helyzetjelentést kért, még a ma esti aukcióra oda kell érniük az öltönyös uraknak.-tért vissza végül a másik, aminek hallatára teljesen elképedtünk. Az eddiginél még hevesebben kezdtünk el rángatózni, ám ők mit sem törődve mindezzel kaptak elő újabb két bandanát, bekötve a szemeinket, majd éreztük, ahogy a 4 kéz erősen megragad minket majd kisebb séta után bevágtak minket feltételezhetően egy furgon hátuljába. A következő pár perc bilincs csattanások hangjával telt, ahogy újabb béklyók került a bokáinkra, felsőtestünkre és a csuklóinkra, amik egyhelyben tartottak minket, nehogy bármilyen halovány kis esélyünk is legyen, hogy szabaddá varázsoljuk magunkat.

Hangosan hümmögve kiáltoztunk a betömött szánkkal az út közben, de haszontalan volt mindez. Tudtuk, hogy nincs menekvés az úticél elől, ahová hamarosan meg is érkeztünk...