Erika és Ádám - Otthon 3. rész

"Szemedben könnyek, haragszol rám"

Ádám Lucát kisgyerekkorától ismerte, igen gyakran a térdére is fektette. Zoltán, a szomszéd jóbarát előszeretettel adta be Ádámhoz egy kis nevelésre a lányt. Tudta, jó kezekben lesz, két ajtóval arrébb is hasonlóak a pedagógiai elvek.

Úgyhogy Ádám teljes nyugalommal kérdezte:

- Tulajdonképpen mit is keresel ma itt te?

- Takarítani jöttem. Apa küldött át reggel. Csak aztán… elnéztem az órát, ezért jöttem délután.

- Elnézted az órát - mosolyodott el Ádám. És mi volt ez a kis fenekelés? Megelőzte valami... nem éppen helyénvaló viselkedés?

Luca lesütötte a szemét és elmesélte, mi is volt ez az egész.

- Hmm-hmmm - morfondírozott Ádám. Mindkettő hibás. Együtt kell bűnhődjenek. Ez egyben segít is majd szorosabbra fonni a kötelékeket.

Bement a nappaliba Erikához, magával vitte Lucát. A fiatal lányt és alig egy napja ismert szíve hölgyét egymással szemben térdepeltette le. Le a földre, a nappali közepére. Bekötötte a szemüket. Majd láncokat vett elő és kis csipeszeket. A csipeszek közül négyet a mellbimbókra csíptetett. Magától értetődően pofont kapott, aki megrezzent. A többi csipeszt sorbarakta Erika pináján (ettől most megkímélte a kislányt). Majd fogott két kis láncot és a csipeszeken át összekötötte az egymással szemben, négykézláb térdeplő két nőt. Szorosra húzta a láncot, megszorította a csipeszeket is Luca és Erika mellbimbóján. Hadd érezzék egymást. Hadd érezzék jól együtt egymást. Ha az egyik mozog, az a másiknak fáj. Ami az egyiknek fáj, az bizony a másiknak is fáj.

Kicsatolta, kihúzta és kezébe vette a nadrágszíját. A tenyerébe, majd a levegőbe csapott. Aztán egy hatalmas csattanás, egyelőre még a padlón.

- Szóval szórakoztatok. Kölcsönvettetek, játszadoztatok. És magánszorgalomból büntetősdit is játszottatok - mondta vészjósló hangon, miközben nagyon halk léptekkel körözött a két bekötött szemű nő körül. Minden második szónál egyet-egyet odacsapott. Hol Erikára, hol Lucára, hol a földre. Aztán egy ütemet kihagyott, majd hirtelen, gyors egymásutánban mind a két nő kapott. Vagy csak az egyikük kettőt, hármat, ötöt. Ki a fenekére, ki a hátára. A lábuk közé is, ha érte. Kiszámíthatatlan volt. Élvezte.

Arra azért vigyázott, hogy Lucára csak közepeseket csapjon. Erika viszont rendesen kapott. El is mondta neki, szép lassan, szótagolva.

- Nem tű-röm, hogy át-vedd az i-rá-nyítást!!! Ad-dig nem csi-nálsz i-lyet, a-míg én, én nem a-dom a ke-zed-be a pál-cát. Megértetted?

- Igen, Uram. Igen, Ádám.

Erikának patakokban folytak a könnyei. Soha nem gondolta volna, hogy valaha így megveri. Az erdőben teljesen más volt Ádám. Határozott, de évődő, odafigyelő. Most haragos volt. Tanító. Célzottan, erőből ütött.

Erika alig látott a fájdalmán át. Nemcsak a hatalmas, már az egész testét borító, vöröslő ütések miatt. A csipeszek is fájtak, a mellén, Luca húzásában és végig a punciján. De valahol, a tudata mélyén felbukkant egy érzés. Egy érzés, ami a következő órákban, napokban csak erősödött. Ahogy Ádám most bánt vele, ahogy keményen, szigorúan és igazságosan megbüntette, attól a férfi a szemében hatalmasra nőtt. Tudta, van esély rá, hogy úgy beleszeret, mint még soha senkibe. Szenvedéllyel, amit a testén, a fenekén az égő érzés éltet. A tudat, hogy ebben az igazságos szigorban élhet. A tudat, hogy napról napra megkapja majd a fájdalmat, a gyönyört. Ez járt elméjében, miközben teste már megállíthatatlanul remegett. Teste, amit a jó 20-25, szíjjal, erőből adott csapás teljesen elgyötört.

Ádám meglátott vagy megérezhetett valamit. Vagy egyszerűen csak érezte, hogy ezt már nem kell, nem is szabad tovább feszíteni. Előbb Lucáról szedte le a csipeszeket és a kendőt.

Majd odament Erikához, hüvelykujjával végigsimított arcán. Letörölte a könnyeit. Gyengéden megcsókolta, magához húzta és a fülébe suttogta:

- Annyira büszke vagyok rád. Tudom, hogy megértesz. Tudom, hogy tudod, mit miért teszek. Nagyon jó lesz így nekünk együtt. Nagyon jó lesz nekem, veled.

Kezével masszírozta, ahogy leszedegette a csipeszeit és tudta, ma éjjel megjutalmazza. Nem csak bünteti…

Aztán gondol csak a holnapra.

De holnap, holnaptól...

Gondolatban már elkezdte felépíteni saját kis buborékát, saját kis univerzumát. Nem egyedül. Nem volt már egyedül. Egy nővel együtt. Akire régóta várt. Végre olyan élete, olyan életük lehet, amit eddig a világ egyiküknek sem adott meg.

Régóta tervezgette már. Csak kereste az alanyát.

Középiskola óta, ifjú- és férfikora évei óta, réges-rég csak erre várt.

(folyt. köv.)