Ugrott az előléptetés

Már 3 éve güriztem ugyanazon a munkahelyen remélve, hogy végre egyszer feljebb juthatok végre a ranglétrán. Az utolsó 6 hónapban minden erőmet abba fektettem bele, hogy lenyűgözzem a főnökömet, ám sajnos ő pont teljesen le volt mindig foglalva konferenciákkal és fontos tárgyalásokkal, így szinte teljesen lemaradhatott arról, hogy mennyire is keményen dolgoztam. 3-an voltunk asszisztensek Mr Smith-nél, és úgy éreztem mindig is én kaptam a legkevesebb figyelmet és elismerést is a főnöktől. Egy nap viszont változás következett be, mikor a nagy darab szürke öltönyös férfi odajött hozzám egy péntek délután: Ádám, fejezd be amit csinálsz és nyomás az irodámba, most!-mondta komolyan, sötétkék szemeivel mélyen az enyémbe belenézve. Természetesen rögtön felpattantam a székemből teljesen megrettenülve, hogy biztosan valami rosszat csinálhattam és most minden szorgalom után kirúgnak. Az irodájába érve, a főnök az asztalával szembeni székre mutatott, hogy üljek le, én pedig úgy is cselekedtem. Mr Smith becsukta az ajtaját nagy meglepetésemre, ráadásul nem is ült le velem szembe az asztal másik végére, hanem csak kényelmesen az asztalának dőlt.

-Egy jó ideje figyellek már téged Ádám, és az utóbbi időben nagyon szépen teljesítettél, azt hiszem fényes jövő áll előtted. Ám most nem emiatt hívattalak ide be téged. Van egy kis gondom, és azon gondolkoztam, hátha te tudnál segíteni. Van terved a hétvégére?- kérdezte tőlem a férfi. Hatalmas kő esett le a szívemről tudván, hogy nem veszítem el az állásomat, sőt még a kemény munkámat is sikerült észrevennie. Ez egy tökéletes lehetőség volt arra, hogy végre elérjem az előléptetésemet.

-Nem, uram!- válaszoltam, hogy készen állok bármire is, amit kitalált nekem.

-Helyes.-mondta kissé megnyugodva, majd kicsit hezitálva folytatta csak tovább.

-Szükségem van a segítségedre. Terveim vannak ma estére, olyanok amelyeket végképp nem mondhatok le. Ám a lány, aki általában felügyeli a gyerekeimet, most hívott hogy beteg és nem fog tudni bejönni. Rengeteg emberrel telefonáltam, de egyikőjük sem tudott beugrani helyette. Tudom, hogy ez nagyon utolsó pillanat, de szükségem van valakire, aki figyelne rájuk holnap reggelig. Valaki, akiben megbízhatok. Ezért hívtalak most ide, Ádám. Készen állnál erre a feladatra?-magyarázta el végül a helyzetet. A szemeim teljesen kikerekedtek a meglepődés miatt. Ez egy nagyon személyes megbízatás volt, egy olyan amit biztosan nem bízna rám, ha csak nem lenne bizodalma bennem. Természetesen semmi szó nem esett még előléptetésről, de tudtam hogy ez a lehetőség mindent is megváltoztathat most.

-Igen, uram. Természetesen elvállalom!-mondtam boldogan, mire a nagy férfi is elmosolyodott és hatalmas kezét a bal vállamra helyezte.

-Tudtam, hogy számíthatok rád!-mondta, majd be is avatott minden részletbe az estével kapcsolatban. Az egyetlen furcsaság volt, hogy az idő olyan szűkös volt, hogy a főnök esélyt sem adott, hogy átöltözhessek a szoros öltöny és nyakkendőmből, hanem egyből ilyen elegánsan kellett odamennem. Nem hangzott olyan jól, hogy ezekben a ruhákban töltsem az estémet is, ám ez kicsi ár volt ahhoz képest, amilyen jó eredményt fogok majd elérni ezek után. A főnök családi hátteréről csak annyit tudtam, hogy 2-szer vált el és vagy 5 fia született, akik mind a tinédzser korszakukban voltak most. Azt hittem elbírok majd velük, ám fogalmam sem volt akkor még, hogy milyen sorsfordító éjszaka vár majd ott rám. A nap hamar eltelt, mikor szólt is a főnököm, hogy ideje indulni. Mikor megérkeztünk a házához, bemutatta mind az 5 fiát, majd gyorsan körbe is vezetett a házban, mielőtt lelépett volna a BMW-jével sietősen. Az elején minden jól telt, elfogyasztottuk a srácokkal a rendelt pizzát, majd nagy videójátékozásba kezdtek közösen, amivel jó ideig el is voltak. Már amikor azt hittem minden simán megy, akkor ütött valami a fiúkban, és megunván a videójátékot, egy elég különös kis dolog jutott eszükbe, amivel szórakoztathatnák magukat: szabaduló-művészet. Nem telt bele egy percig sem, mire egy óriási halom kötéllel érkezett meg a legidősebb srác, és el is kezdtek különböző csomókat gyakorolgatni először egymáson…majd megláttak engem és rögtön beakartak venni a játékukba. Udvariasan elutasítottam mindezt, ám a srácok elég határozottak voltak és csak azért is győzködtek, hogy milyen jó lenne egy felnőttet is bevonni, meg biztosan csak félek, hogy nem tudok majd kiszabadulni gyorsan, így hát végül belementem a buta kis játékukba.

-Szuper! A szabályok a következők. Kicsit megkötözünk és 30 perced lesz kiszabadulni. Ha sikerül mindez időben, akkor te kötözheted meg azt akit kiválasztasz és akkor neki lesz következőleg 30 perce szabadulni.-mondta az egyikőjük.

-Oké…és mi lesz, ha nem sikerül időben?-kérdeztem.

-Semmi. Több időd lesz szabadulni, csak nem lesz lehetőséged kötözni valaki mást.-válaszolta egy másik.

-Legyen…egyszerűnek hangzik.-vontam meg a vállam. El is kezdtem volna levenni a nyakkendőmet, mikor rögtön rám szóltak.

-Ne! Hagy magadon a nyakkendőt. És vedd vissza a zakódat. Olyan leszel így, mint egy detektív, akit elfogtak.-mondták izgatottan, mire úgy is tettem mindent, ahogy mondtak és vissza öltöztem fess üzletembernek teljes mértékig. Az ingujjaimat a legszorosabbra kellett kapcsolnom, természetesen pont a legszűkebb öltönyöm volt rajtam és a nyakkendőm is maximális szorosságon volt, így már alapból hátrányból indultam, de azt hittem ez csak egy játék, semmi több.

-Kezeket a hátad mögé, detektív!-parancsolták a fiúk, mire egy szemforgatással szót is fogadtam. Kicsit furcsa volt, hogy mindezt pont a főnököm hálójában akarták végrehajtani, de miután belementem egy ilyen dologba, már meg se kéne lepődnöm. Hirtelen 5 pár kéz kezdett gyorsan dolgozni a csuklóim szoros megkötözésén. A srácok nem bízták ezt a véletlenre, hisz nem mindennap van ám esélyük elfogni egy felnőttet, így biztosra akartak menni nálam. Néha kicsit felnyögtem a szorosságtól, ám próbáltam mindezt rejteni a fiúk előtt. Ekkor egy különösen hosszú kötélt lasszóztak a mellkasom köré majd el is kezdték a karom többi részét is szorosan elfogni, illetve minél többször tekerték körbe a felsőtestemet is a fehér kötelükkel. A gyerekek profik voltak, mindent borzasztó szorosra kötöttek, a csomókat esélytelen volt könnyen oldozni, sőt direkt olyan helyeken csomóztak, ahová el se értek az ujjaim. Én végig csendben voltam addig, míg elő nem hoztak egy újabb adag kötelet és elkezdtek a lábaimon dolgozni, míg az egyikőjük a felsőtestemet összekötötte egy kötéllel a lábaimmal, egy másikkal pedig az ágyhoz rögzített.

-Hé…srácok lehet ez már túl komoly munka lesz. Nem túlzás ez?-kérdeztem aggódva.

-Nem hívnánk szabaduló kihívásnak, ha nem lenne kihívás, nem?-válaszolták nemes egyszerűséggel, majd buzgón dolgoztak tovább. Elkezdtem tesztelgetni a csomókat, de semmisem történt. Hagytam csapdába csalni magam ezzel az elegáns öltönyösdivel, ami csak rátett egy lapáttal, hogy véletlen se szabadulhassak ki innen, sohasem. Hamarosan le is parancsoltak a földre, hogy elkezdhessenek dolgozni a bokám kötözésén. Az elegáns cipőim folyton egymásnak csosszanó hangokat adtak ki, ahogy egyre jobban kötözték őket egymáshoz. Még a vastag öltönyzoknimon keresztül is érezhettem, hogy milyen durván erősre húzták a köteleket ezek a kis szörnyek, de a lényeg, hogy végeztek velem.

-Így ni. Nem túl durva, nem túl laza.-mondták elégedetten.

-Te jó ég, ez nektek a nem túl szoros? Sohasem akarom megtudni, hogy nálatok mi a durva szint…-mondtam teljesen elképedve.

-Nos, kedves detektívünk…30 perced van szabadulni. Sok sikert!-mondták kajánul vigyorogva, majd rám csukták az ajtót. Egy kicsit megnyugodtam, hogy a szabadulásra egyedül volt lehetőségem, és nem bámultak legalább. Ám ez a megnyugvás hamar elmúlt mikor rájöttem, hogy nem tudok mozogni. Teljes mértékben lekötöztek a fiúk, a csomók nem engedtek egy hangyányit sem. Forgolódtam jobbra-balra, rángatóztam de nem jutottam előbbre egyáltalán. Külső segítség kellett volna, ám erre is gondoltak, mikor az ágyhoz kötöztek, így el sem tudtam mozdulni a helyemről. Próbáltam az ujjaimmal kijebb nyúlni a csomókhoz, de a szoros ingujjam kombinálva a még szorosabb zakómmal, teljes csődött mondott. Az elegáns cipőm folytonosan megcsúszott a padlón, mikor próbáltam valahogy a bokáimat szabadítani. Ezek mellett még a nyakkendőm is folyton beakadt valamibe, ezzel állandóan gátolva azt, hogy haladást érjek el. Lejárt az időm, a kölykök pedig gonosz mosolygással tértek vissza hozzám a szobába.

-Nem jutottál valami sokra detektív…egy csomó sincs kioldva. Próbálkozol egyáltalán?-kérdezte az egyikőjük.

-Biztos nem elég kihívás ez neki. Talán nem akar kiszabadulni soha…-mondta egy másik, majd elkezdtek inkább fotókat és videókat készíteni rólam, és azzal fenyegettek, hogy megosztják.

-Srácok ne, ne! Nem tehetitek fel ezt!-mondtam kicsit határozottabban, ám nem voltam valami meggyőző helyzetben épp, így hamar ki is nevettek.

-Na, rendben, most már ideje elengednetek. Menjünk és nézzünk valamit a tv-be vagy mittudomén.-próbáltam őket győzködni.

-Kiváló ötlet, ám még mindig hátra van a szabadulásod előtte…-mondták erőszakosan.

-Jaj ne már, ez komoly fiúk? Már ígyis félórája fogoly vagyok. Ti győztetek rendben? Most engedjetek el!- kezdtem el nekik könyörögni kicsit engedett hanggal.

-Micsoda szánalmas alak…-szólalt meg az egyikőjük.

-Hé, vigyázz a szádra!-álltam ki szigorúan magamért.

-Rendben detektív…2 lehetőséget ajánlunk fel neked. Vagy 30 percig megállás nélkül csikizünk téged, büntetésül hogy feladod ilyen hamar…vagy a foglyunk leszel 1 óráig, de esélyed nem lesz még egy aprócska se, hogy ki tudj szabadulni…-mondták az opciókat.

-Ah legyen…1 óráig a foglyotok. De semmi csiki!-választottam végül.

-Rendben, hát legyen így. Ez tudjátok mit jelent srácok! Van egy foglyunk, akit be kell biztosítanunk!-vigyorgott a legnagyobb, mire be is hoztak még kétszer annyi kötelet, mint amennyit eddig rajtam használtak. Szóval ez az esélyem sincs kategória…El sem hiszem, hogy átvertek ismét. És csak esélyem sincs tiltakozni. Ez már nem a szabadulásról szól, ez már konkrét foglyul ejtés. A vastag fehér kötelek egyre jobban szorítottak össze elsősorban a lábaimon, a combomon, a térdem felett és alatt és még több került a bokáimra is. Most csak 3-an kötöztek egyszerre, míg a másik kettő felügyelt, hogy ne maradjon véletlen se gyenge pont, amelyen nem szoros a kötél. Sajnos lehet még szabadon se bírtam volna a fiúkat legyűrni, hisz rendes kigyúrtak voltak, és semmiből sem tartott nekik, hogy lefogjanak engem. A karjaim és a csuklóm, már tökéletesen le volt szorítva, ám a srácoknak még ez is kevés volt és tovább kellett kötözniük engem ott is. A kis szemetek még fogták a nyakkendőmet is, és az öreg padló rései közé is beszorították. A legeslegutolsó kötéllel, ami a legrövidebb volt, már csak összecsatolták a kezeimet a bokáimmal, a világ egyik legszorosabb hogtie pozíciójába. Borzasztó ciki volt az egész helyzet, de végülis letelt az egy óra, amire szóltam is a kölyköknek, hogy vége a játéknak, ám teljesen ignoráltak és senki sem volt hajlandó benézni hozzám az 1 óra után. Pánikomba elkezdtem segítségért kiáltozni elég hangosan, mire lépcsőzajt hallottam, amelyre azt hittem végre érkezik a szabadságom. Fogalmam sem volt, hogy ez valami teljesen más lesz, ami rám vár. A srácok voltak végre valahára.

-Na végre, mi tartott ennyi ideig? Azt hittem elfelejtettetek…-mondtam idegesen, mire leguggoltak a szintemre, majd összeborzolták a jól fésült hajamat kicsit és kinevettek.

-Elég, ez nem vicces! Azonnal oldozzatok most már el!-mondtam most már idegesen, kicsit sem megjátszva semmit.

-Ez a férfi, tényleg elhitte…milyen ostoba.-röhögtek hangosan.

-Méghogy kiszabadulós próba…-nevettek tovább.

-Sajnálom, de nem mész sehova sem ma este…

-Srácok ez nagyon nem vicces, azonnal engedjetek el, a francba már!-kiabáltam.

-Nocsak, nocsak…mekkora lett a foglyunk szája. Ez ellen cselekednünk kell.-parancsolta a legidősebbik, mire a srácok, elő is halászták apjuk egyik cipőjét, amelyben a tegnap hordott zoknija pihent. Először nem értettem mire gondoltak, de mikor előkapták mellé a ragasztószalagot, egyből összeraktam a képet.

-Áh nem! Engedjetek el most azonnal!!-kiabáltam egyre hangosabban, ám csak tovább nevettek rajtam.

-Nem mész te sehová ezentúl. És mostantól beszélni sem fogsz tudni…-váltottak gonosz hangnembe. Úgy harcoltam a kötelek ellen, mint az életemért, de még le is fogtak szorosan mindezek mellé. Ekkor közelített felém az egyik az óriási zoknival.

-Kérlek, ne…nem kelMMMMPPPHHHHHHHH!-szakított félbe miután a számba nyomta a zoknit mélyen. Alig fért el mindez a hatalmas zokni a számban, ám mire észbekaphattam volna, már egy hihetetlen vastag nyakkendővel kötözték be a számat, hogy véletlen se köpjem ki. Majd jött a ragasztószalag a már így is rohadt szoros nyakkendőre. A teljes gurigát elhasználták rám, majd mint akik jól végezték dolgukat ott is hagytak egymagamra a hálószoba sötétjében. Nem telt bele néhány órába, mire erős lépteket hallottam felfelé a lépcsőn. Teljes mértékig kimerülten feküdtem a földön, erőm se volt már se mozogni, sem nyögni, bár nem mintha hallhatták volna. Nem más jött lépett be hamarosan a szobába, mint a főnököm. Szemeimben újra a remény csillant meg, hogy végre véget érhet ez a borzalmas éjszaka, ám sajnos rendkívül naiv voltam. A férfi semmifajta meglepődést nem mutatott afelé, amilyen állapotban talált engem, sőt hamarosan egy huncut mosoly került az arcára. Levette a zakóját, majd az ágyára dobta, majd miután nyakkendőjét is meglazította elkezdett közeledni felém. Teljes zavarodottság volt rajtam, főleg mikor elkezdett a mosoly ellenére eloldozni az ágytól. Hangosan elkezdtem MMMph-ögni neki, hogy először a számat szabadítsa ki, ám ez valószínüleg nem igazán érdekelhette őt. Buzgón folytatta az eloldozásomat a lábamtól kezdve, és mikor azok már mind szabadok voltak és jöhetett a felső testem, megállt. A kötél, amelyik összekötötte a kezeimet a bokámmal csak az egyik oldalon volt szabad, a másik még mindig a karjaimhoz volt rögzítve. A pasas felsegített a földről, majd mint egy pórázt használva a kötelet vezetett ki engem a szobából, még mindig félig megkötözve. Nem igazán tudtam ellenkezni, hisz még mindig teljesen kimerült voltam, illetve erőviszonyokban is sokkal erősebb volt nálam a főnököm. Aggódva nyögdécseltem és könyörögtem a szabadságomért, de rám se bagózott. Levezetett az emeletről, egyenesen a sötét pincéjükbe, ahol csak egy hatalmas szekrény állt. A férfi odasétált, majd eltolta egyszerűen, amely egy újabb lefelé vezető lépcsőt tárt elénk, amely egy hideg és nyirkos szobába vezetett minket, mindenféle ablak nélkül, így semmi fény nem szűrődött be ide. Egyetlen ócska lámpa volt csak a plafonon, amely halványan világította be a szobát, mikor azt felkapcsolták. Miután a szemem is hozzászokott ehhez a furcsa világításhoz láttam csak meg a borzalmakat, amik rám vártak. Egy börtön volt odalent, amelybe rögtön be is húzott engem a férfi.

-Tudod…már régóta szemet vetettem rád szépfiú. Rögtön tudtam, hogy csakis az enyém lehetsz senki másé, ám mégiscsak mindezt titokban kellett tartanom, nehogy tönkretegyem a hírnevemet. Sok türelem kellett a tervem kieszeléséhez, de végül összejött mindez. A foglyom vagy ezentúl. Az én édes kis üzletemberem, aki sosem hagy el engem…-szólalt meg végül, miközben bilincseket erősített a csuklóimra, a bokáimra, illetve a nyakamra, amelyeknek a láncai mind a falba vezettek. Szemeimből már lassan a könny is kicsordult, esedeztem a szabadságomért, mire a sármos férfi hosszasan megcsókolt a ragasztószalagon keresztül.

-Ne aggódj, élvezni fogod. Nem hagyom, hogy bárki is ezentúl elvegyen téged tőlem. Most pedig pihenj a kis celládban édes, holnap este pedig felavatjuk az új ágyunkat is.-kacsintott rám, majd adott még egy búcsúcsókot, mielőtt rám zárta a cellám ajtaját és rám oltotta a villanyt. Én pedig ott álltam meredten az öltönyömben, amelyben korábban még az előléptetésért güriztem, egy olyanért, amit nem hittem volna, hogy már a mai nap elfogom érni, ilyen formában.