Erika és Ádám - Otthon 1. rész

Otthon

"Veszélyes út, amin jársz, veszélyes út, amin járok..."

Későn ébredtek. Intenzív volt az erdei kaland.

Magasra hágott a koraőszi Nap, a szomjas fák tövében kósza kis forgószelek levéltáncot kavartak.

Erika felült az ágyban és megdörzsölte szemét. Egy idegen ágyban ült. Gyönyörű, fehér, vasalt lepedő, ropogós párnahuzat. Friss, napszítta illat. Felállt és odament az ablakhoz. Már az első mozdulattól az egész hátsó fele sajgott. Képek villantak be. Az erdő, a séta, a délután, az este. A pálca suhogása. Ádám mosolya. Az élvezete. És a fájdalom, amikor a hátsó bejáratát is felavatta.

- Meglesz még ennek a böjtje - gondolta Erika.

Ugyanakkor… "Érzem, mennék veled, ha jönnél velem" - kúszott be tudatába a dallamfoszlány, ami, mint minden így érkező intuitív asszociáció, egy kicsit igaz volt..

Lecsukta szemét, átpörögtek agyán a tegnapi képek és boldog volt. Ádám elismerő pillantására gondolt és büszke volt.

Odament az ablakhoz és kinézett rajta. Az Andrássy lusta, de sosem alvó, vasárnapi forgalma.

Ránézett Ádámra, aki még aludt. Ezért gondolt egyet és lezuhanyozott.

Amikor visszajött, Ádámnak hűlt helye se volt. Biztos dolga akadt valahol. Lekucorodott a kanapéra egy szál törölközőben. Gondolta, néz valami sorozatot. Aztán elálmosodott. Tán bele is aludt. Feje a könyökén, a karfán, maga alá gyűrve a nedves törölköző. A másik keze, a legügyesebb ujjal a világon, a lábai között. A tegnap esti emlékeket idézte magában, míg ujjacskája lassan körözött.

Zörrent a kulcs a zárban. Az ijedtség gyerekkori emlékeket idéz. Kikapta gyorsan a lábai közül a kezét. Gyorsan, de nem eléggé.

Ádám állt az ajtóban. Elképesztően jól nézett ki ingben és zakóban.

Erika lenyűgözve, szinte megbabonázva nézte őt.

"Az egyetlen ember, az egyetlen férfi kerek e világon, aki lát engem, mint nőt."

Ádám az egyik pillanatban még mosolygott. Majd mint hirtelen jött front a Balatonnál, a következő percben a szeme már villámokat szórt.

- Hát te meg mit csinálsz? Hol volt a kezed az előbb? Hova nyúlkáltál? Mit csináltál egész délelőtt?

Elcsattant egy pofon. Egy olyan igazi. Nem játék. Könnybe lábadt Erika szeme és el akarta húzni magát, de Ádám megragadta a lófarkánál. Még egy pofon, csak hogy szimmetrikus legyen, aztán egy mozdulattal lehúzta a sliccét és magára húzta a lányt. Benne keményedett meg, érezte a torkát. Úgy tartotta. Másfél percig legalább. Egy szót se szólt hozzá, de levegőt is csak akkor adott neki, amikor látta, hogy muszáj.

Fájdalmasan megcsavarta a mellbimbóját, majd amikor Erika feljajdult, jött is a pofon. Ezt még eljátszották vagy háromszor. Aztán még tízszer. Élvezetes volt.

- Szóval, mit is csináltál? - kérdezte most már mosolygó szemeivel Ádám.

Semmit se felelt, csak szótlanul lehajtotta fejét a lány.

- No, ha nem válaszolsz, menjünk is reggelizni.

Térült-fordult, két kis csillogó játékszerrel tért vissza.

- Ezt tedd be előre, ezt meg hátra.

- Mit csináljak vele???

- Hát tedd fel az édes kis puncidba. Azt meg a seggedbe. Várj csak, segítek… - nevetett. Végig bent kell majd tartanod őket.

Erika teljesen megrökönyödött. El se tudta képzelni, hogy fog ez neki sikerülni. De felhúzta a bugyiját, jobb híján a tegnapi ruháját és szépen, peckesen kisétált az ajtón Ádám oldalán.

Egy közeli reggelizőhelyre mentek, ami hétvégi brunch-ot kínált. Kikértek néhány mezzét. Erika izgett-mozgott, forgolódott. Mintha nem tetszett volna neki a szék. Ádám kajánul mosolygott nem létező bajusza alatt.

- Edd meg még ezt is, Drága, látod, mennyi maradt.

Erika már ment volna. Ádámra vetette kérlelő tekintetét, aki némán, mások számára észrevehetetlenül, egy apró, szinte láthatatlan mozdulattal megrázta a fejét. Könnybelábadt szemmel gyűrte a lány az utolsó falatokat magába - jók ezek a kis ékszerek, nem hiába.

- Menjünk? - kérdezte Ádám. Erika sóvárogva vetette rá a tekintetét és reménykedve, igenlően biccentette a fejét.

- Rendben. Fizetek és mehetünk. De nem vesszük rögtön hazafelé az irányt. Gyere, megmutatom a kerületet, ez a pár utca a diplomatanegyedben különösen gyönyörű. Azzal Erikába karolt, aki félig sóhajtott, félig már nyögött. Ádám halkan felköhögött, a golyóra és a plugra gondolt. Felhúzta szemöldökét, megköszörülte a torkát és csak gondolatban, egy picikét, a markába röhögött.

(folyt. köv.)