Erika és Ádám - A találkozás 2.rész

Továbbmentek az erdőben. Erikán továbbra se volt ruha.

Egy vékonyabb fa tövébe ültek, kicsit ettek, ittak, pihentek. Majd Ádám felállt.

- Kulcsold át ezt a fát.

Erika teste derékszögben meghajlott, ahogy teljesítette a parancsot.

- Kis terpeszt most - Ádám beállította a pozíciót.

- Figyelsz te egyáltalán?

Megszorította a mellbimbóját, míg fel nem szisszent. Majd kicsit tovább. Aztan még tovább. Gyönyörködve nézte kínjában fintorgó, levegőért kapkodó arcát. Végül elővette a korábban levágott és megtisztított, egy mogyoróbokorról szerzett, centi vastag husángot.

- Most egy kicsit komolyabb fenekelést kapsz. Lássuk, ezt hogy bírod. Számolj és ne mozogj.

Elkezdte kimérni az ütéseket. Vállalhatók voltak. Érezhetőek, de még gyengédek. A pirosodás mellett 1-2 csík is megjelent.

25-öt tervezett. Végül 50 lett.

Ádám kezdte megismerni Erika tűrőképességét és rájönni, mit élvez, mi tetszik neki. Különösen a fenekét kezdte értékelni, birtokba venni és magáénak tekinteni.

Gondolta is magában: ez most már az enyém. Színtiszta fehér vászon a nap reggelén, amit ma szép, naplemente-csíkosra rajzolok.

Erika pedig szintén kezde felfedezni, mit és mennyire tud élvezni. A fájdalmat magát. A csípéseket. A pálca suhogását. A pici félelmet (amellett, hogy tudta, Ádám vigyáz rá). A fantáziákat, amik ebből majd később születnek. Esetleg egy Pixie-történet. 🙂

De amit legjobban élvezett, a még bőven az erotikus tartományban levő fenekelés, az ütések által kiváltott fájdalom mellett, az az volt, ahogy Ádám játszott vele. A hatás, amit elért. Amt hallott a hangján, a lélegzetvételén. Nem is kellett kimondania a fiúnak, hogy tetszik neki a játék. Nyilvánvaló volt, mennyire élvezi. De azért ki is mondta, időről időre és Erikát ezzel kéjesen doromboló kismacskává tette.

Mert Erikának meg ez volt a kink-je. Ő nem kúpokról álmodozott. A férfi elfenekeli a nőt. Nemcsak játékosan. Nemcsak pajzán erotikával seggrepacsi. De nem is brutális verés. Kölcsönös élvezet. A férfi elfenekeli a nőt. Alaposan elfenekeli, úgy és addig, ahogy azt mindkettejük élvezi, ahogy nekik tetszik. A nő hagyja, sőt odatartja magát, ha kell, kicsit provokál is. A veszéllyel játszik. Odakínálja magát, mert kívánja a fenekelést magát és mert tudja, hogy ezzel felizgatja a férfit. Mi más izgathatna fel egy spanking kedvelő férfit, mint egy szabadon, a keretek között teljesen szabadon elfenekelhető nő? Aki aztán a végén természetesen kielégíti. Ez mind benne volt ebben az 50, még jóval a fájdalomküszöb alatt lévő, de simogatásnak - már csak a nyomok alapján sem - nevezhető ütésben, de nem mondták ki. Nem is kellett kimondani.

Kezdtek nyúlni az árnyékok, fogyni a fények. Kezdett bealkonyulni. Lassan haza kellene indulni.

De Ádám tudta (és valahol a már erősen sajgó fenekű Erika is), hogy hiába mennek majd tovább a lakásba, ezt az erdőbeli kalandot önmagában is meg kell koronázni. Meg kell pecsételni, mert kell, mert muszáj a csúcsig elmenni. Kell az emléknyom, és kell a tudat, hogy elértek valamit. Kell a slung, a lendület maga, a későbbi folytatás üzemanyaga. A kielégítő befejezés záloga.

Ádám fejében már kezdett is körvonalazódni…

Megkínálta egy gyors pofonnal a lányt, hogy figyelmét keltse. Ne csak a popója legyen piros. Ne csak a háta íve legyen feszes. Csak őrá koncentráljon, így lesz az élvezete teljes.

- Édes Erikám. Lassan haza kéne menni. Ezért, hogy ezt itt befejezhessük és lezárjuk, már csak néhány, de igen fájdalmas ütést fogsz kapni. Ezeket kell majd számolni és megköszönni.

A lány csak csendben bólintott. Elég különös, bódult, de fojtottan már eufórikus tudatállapotban volt.

Kifelé tompa, befelé figyelő. Mindent észlelő, csak néha összerezzenő. A feszült fegyelem tartása mellett valahol a végtelen pampákon vágtázó, ugyanakkor nagyon is itt és most, a testében és a pillanatban élő.

Meg Ádám kezében, szavaiban, a szeme, a hangja rezdülésében. A pálca csapásaiban.

Az adás és elfogadás, vagy náluk inkább a kimondott és kimondatlan kérés és adás, na meg a ráadás közösen megalkotott pillanataiban.

"A földtől már távol, az éghez közel...", ahogy mondja a költő.

Ádám visszavezette őt a fához. A kidőlt fatörzsükhöz.

Ráfektette a lányt keresztben. A fa nem gyökerestül fordult ki, hanem eltört. Pont jó magasságban volt.

Erika feneke a törzsön, a legmagasabb ponton. Keze a földre lógott. Egy kis terpesz, hogy épp megfelelően szétnyíljon. Ahogy Ádám végigpaskolta és belemarkolt, érezte, hogy Erika is felizgult. Hogyne izgult volna.

Még egy kicsit húzta az időt. Élvezte az előtte fekvő meztelen nőt, aki felkínálta neki a fenekét. Végre kedvére az övé lehet. Várt rá bőven eleget.

Nem fogja elsietni.

Ádám komótosan lecsatolta az övét. Elkezdte vele paskolgatni. Először csak gyengéden kínálta meg, hogy Erika is megismerje, szokja az övet. Aztán erősebb ütések jöttek. Majd még erősebbek. Erika nyögdécselt. Komolyabban is feljajdult egyszer-egyszer. Ádám nagyon élvezte. A lány fájdalmát teljesen átérezte.

Még húzta az időt, egy kicsit visszavett, de folytatta így. Aztán érezte, hallotta, hogy Erika lassan eléri a fájdalomküszöbét. Be kéne már fejezni és lassan tényleg hazavinni.

Abbahagyta a fenekelést, simogatta, gyömöszölte a lány fenekét. Nyugtatta a hangjával is.

- 16 ütést fogsz még kapni. 16 erősebbet.

Erika felnyögött, ő nagyon úgy érezte, hogy neki mára elég volt. Talán túl sok is. Több nem megy.

- De előbb még…

Ádám megkerülte a fát és Erika elé állt. Lehúzta a cipzárját és szorosan, közvetlenül az arca elé tolta magát. Elővette a faszát.

- Szopd fel jó keményre. Ha kell, majd segítek benne. Álló fasszal fogom lezárni a mai fenekelésed.

Biztos ügyes a lány, megbízott benne, de lapátkezét azért feje búbjára tette. Sose lehet tudni, végül kell-e.

Mikor úgy érezte, már jó lesz, kivette Erika szájából a faszát, a nyálat beletörölte az arcába és a háta mögé állt. Megfogta a haját, keze köré csavarta és felrántotta a fejét.

- 16 ütés. Mindegyiket számolod, megköszönöd és kéred a következőt. Kérdés?

Erika szemlesütve, halkan rázta meg a fejét.

- Nem hallom! - csattant két újabb pofon. A visszakézből adott kicsit erősebb is volt.

- Igen, Uram, értettem - felelte a lány elfúló hangon. Aztán csak szipogott, s már a könnye is potyogott.

Ő pedig pozícióba állt és megsuhogtatta az övet. Egyet-kettőt a levegőbe, majd a fatörzsre is csapott, hogy fokozza a hangulatot. Előtte Erika feneke a szürkületben, amelyen szépen vöröslöttek a csíkok. Itt a játék vége, gondolta Ádám és tudta, hogy most nem fogja visszafogni magát (az egészséges keretek között). Hadd tudja meg Erika, milyen egy igazi fenekelés, ha már vállalta, hogy kipróbálja. Ha már ő maga mondta, hogy akarja. Ha már kiprovokálta. Hadd halljam az édes kis hangját, ahogy elvékonyul, ahogy szűköl, ahogy elfúl. Ahogy gondolkozik, ahogy nagy levegőt vesz és vár, aztán kéri a következő csapást. Ami a dolga, ahogy teszi a dolgát. Hadd érezze a fájdalmat, a már nem is annyira erotikus, inkább letisztult, igazi, égető, de számára még éppen elviselhető módon. A lángolást, a csípést, az ütést, az utóhatást. Álljon el a lélegzete is néha, különben nem elégül ki a telhetetlen kis szuka.

- Ez jó lesz - gondolta magában Ádám, ahogy belekezdett. És ahogy az övvel ütötte, fenekelte, arra gondolt, azt az örömet nem adja meg neki ma, hogy a szájába élvez. Óvszert pedig nem hozott. Nem szerette, nem is szokott. Úgyhogy egy megoldás marad: szépen, komótosan levezeti a fenekelést végig, aztán a lány háta mögé állva combjával szétnyitja a lábát még egy kicsit. És jöhet a meglepi.

Hogy meglegyen az öröme neki, a mostanra igazi kis fájdalomra éhes ribanccá vedlett egykori osztálytársnak is.

Jól belemarkol majd a kipirosított húsába, és választást nem hagyva, gondolkozási időt se adva, széthúzza a seggét kétfelé. Széthúzza a farpofáit, szétfeszíti és erős kezében tartva gyönyörködik, ameddig csak neki úgy tetszik. Lehet, hogy megkínálja a legvékonyabb vesszővel is. Végig a fenékvonalán. Igen, ott is, ahol nagyon fáj.

Aztán egy kicsit előrébb mozdul, épp csak hogy hozzáérjen és megbökdösse őt a dákója hegyével. Nem lesz gondja e fölött a látvány fölött a merevedéssel. Egy kicsit, ha a makkja úgy kívánja, izgatja majd a bejáratát. Egy köpet nyálat is megérdemel talán.

Aztán jó nagyot csap a szép piros seggére, majd újra megragadja, szét is húzza szépen. Lassan, nagyon lassan, de határozottan előretolja magát, a végén egy jókora döféssel adva meg a módját.

Ha megy, simán, ha kell, erővel.

Még egy jó 18 centit előre.

Tövig bele, ahogy azt kell.

Tövig a fájdalomba.

Tövig az odaadásba.

Tövig a gyönyörbe.

A lány jajkiáltásába.

A meglepettségébe.

Tövig e gyönyörű segg kellős közepébe.... végre.

Tövig az ábrándozásba. A vaníliákba. Tövig a kúpokba, a tetű geometriába. Tövig, de igazán, az összes elvesztegetett évbe! Legyen ennek most egyszer, s mindenkorra vége.

Tövig a lány akkori, soha semmit nem sejtő, ártatlan mosolyába.

Tövig a mostani odaadásába. A kis telhetetlenségébe. A vergődésébe. A tartásába.

Tövig a ragaszkodásába. Abba a bizonyos nézésébe.

A színtiszta, nyugodt naivitásába. Az abszurd absztinenciájába. A "velem csak gumival" puncijába. Az ölelésébe.

Tövig az eddigi összes lehetséges, komoly vagy nevetséges, hangulatgyilkos tévedésébe.

Aztán gondolatot, kontrollt, mindent elengedni.

Hiszen már helyben van…

Övé lett a ribanc. A drága. Csak ki kell élvezni.

folyt.köv.