A nyár forróságán túl (X)

A nap már órák óta tűzte a tetőt, de a nyár lusta hősége nem hagyta lehűlni a levegőt. A kabinban, amit az erdő szélén béreltem ki egy hétvégére, nehéz volt a csend – és még nehezebb volt a várakozás. Ő pontos volt. Mindig pontos. És én már túl régóta készültem erre a pillanatra.

Zsófi a lépcsőn jött fel, könnyű nyári ruhában, ami szinte átlátszott a napfényben. A testtartása laza volt, de a tekintete ismerős szikrával villant rám. Tudta, miért van itt. Tudta, hogy ma nem lesz kegyelem.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, minden csend lett. Csak mi ketten voltunk és a szabályaink. Ő kérés nélkül letérdelt. A ruhája lágyan omlott köré, én pedig csendben néztem, ahogy türelmesen vár. Nem sietett. Tudta, hogy az első parancs mindig próba.

– Vetkőzz le, lassan – mondtam, halkan, de élesen.

Ujjaival a ruha pántjához nyúlt, majd egy mozdulattal lecsúsztatta a vállairól. A ruha selyemként omlott a padlóra, és Zsófi meztelenül állt előttem, mint egy szobor, amit a vágy faragott.

Odamentem hozzá, a nyakörvet a kezembe vettem, és finoman a torkára csatoltam. A bőr halkan roppant, ahogy meghúztam a csatot. A tekintetét nem fordította el – nézett, mint aki meg akar égni.

– Ma nem beszélsz, hacsak nem kérdezlek – mondtam neki, miközben a karját hátra fogtam, és bőrszíjjal a csuklóit összekötöttem. Sóhajtott. Tudtam, hogy nem a fájdalom, hanem a vágy miatt.

A kabin falához vezettem, ott a szíjakat már előző este felszereltem. Felcsatoltam a karjait a feje fölé, a mellkasa megemelkedett, ahogy levegőt vett. A teste kínálta magát, én pedig nem haboztam.

A kis ostor a kézfejemre simult, könnyű volt, de mégis beszédes. Az első ütés halkat csattant a bőrén, egy halvány nyomot hagyva a csípőjén. A második már hangosabbat. A harmadik után apró nyögés szökött fel belőle – az egyetlen, amit megengedtem.

– Szépen bírod – mondtam halkan a füléhez hajolva. – De még nem vagy kész.

A combjai közé nyúltam, éreztem, hogy forró, nedves, lüktető. Ez volt a válasza, minden szónál ékesebb. Mégsem értem hozzá. Még nem.

Lassan megfordítottam, a hasát a falnak nyomta, a háta ívben hajlott. A fenekére két újabb ütés csattant, ezúttal erősebben. Ő mégis csak suttogva kérte:

– Kérek még.

Megálltam.

– Nem beszélhetsz – emlékeztettem, de már a hangomban sem volt keménység. Tudtam, hogy már nem csak ő akarja. Én is.

Eloldottam, de nem engedtem szabaddá. A nyakörv pórázát a kezembe vettem, és a háló felé húztam. Négykézláb követte az utasítást. A nap besütött az ablakon, megvilágította a testét, amit a nyomok már díszítettek – az enyém volt, nyáron, az erdő közepén, szabályokkal és engedelmességgel.

Az ágyhoz értünk. Felmászott rá, ahogy tanulta: térdre, tenyér a combon, fej lehajtva. Még egy utolsó pillanatig élveztem a látványt. Majd mögé térdeltem, és lassan, mélyen hatoltam belé.

Nem szólt, csak zihált, minden mozdulatnál erősebben, mélyebben vette a levegőt. Az én kezem a csípőjén, a másik a pórázon – irányítottam, vezettem, birtokoltam. És ő hagyta. Élvezte. Kellett neki. Nekünk.

A csúcspont akkor jött el, amikor a nevét suttogtam. Ekkor nyílt ki, remegett, és velem együtt veszett el a forróságban.

Miután vége lett, csendben maradtunk. Csak a szuszogása hallatszott, miközben mellém bújt. Már nem volt köztünk se szíj, se ostor – csak bőr a bőrhöz, izzadság, vágy, és a tudat: mindketten azt kaptuk, amit kerestünk.

A nyár napjai gyorsan telnek, de vannak esték, amik sosem múlnak el igazán.