András pelenka fétise

A szoba sötét volt, de nem ijesztően—inkább olyan, mint egy biztonságos, titkos zug, ahol a világ minden zaját elnyomja a falak vastagsága. A levegőben poros fény szűrődött át a vastag függönyökön, és a padlón egy réteg puha szőnyeg tompította a lépteket. András a szoba közepén állt, ujjai idegesen babráltak a pelenkacsomag szélével, míg a másik kezében egy rózsaszínű cumit forgatott. A szíve úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasából, és minden egyes másodpercben azt várta, hogy meghallja a kulcs fordulását a zárban.

A rácsoságy a sarokban állt, fémrácsai hidegen csillogtak a halvány fényben, mint valami furcsa, de vonzó börtön. A matrac puha volt, de a rácsok keményen határolták a teret, mintha máris jeleznék, hogy itt nem lesz szabad mozgás. A falon egy üveg lógott, tetején cumiszelep, és András minden alkalommal, amikor ránézett, érezte, hogyan szorul össze a gyomra. Ez most valóban megtörténik. A gondolat izgalmat és félelmet egyaránt keltett benne, de leginkább vágyat—egy olyan vágyat, amit évek óta elnyomott, és most végre szabadon engedhetett.

Az ajtó kilincse megmozdult.

András levegőt sem mert venni, amikor a zár kattant, és az ajtó lassan kinyílt. A csendben először csak a magas sarkú cipők kopogása hallatszott, majd Viki lépett be, mint valami sötét istennő, aki a saját birodalmába érkezik. Fekete ruhája szorosan simult a testére, és minden mozdulatánál a anyag suhogott, mintha a levegő is félne tőle. A haját hátrafésülte, és a szeme hideg, kék acélként villant Andrásra, miközben ajkai lassan mosolyra húzódtak.

— Készen állsz, kicsi? — kérdezte, és a hangja mély volt, mint a mélytengeri áramlatok, amelyeket nem lehet megállítani.

András nyelt egyet. A szája kiszáradt, de a teste lángolt. Bólintott, és érezte, hogyan reszket a keze, ahogy a pelenkacsomagot szorítja.

Viki közelebb lépett, és a magas sarkú cipője minden lépésnél hangosan koppant a padlón, mintha egy ritmust ütne meg, amelyre András teste ösztönösen reagált. A nő letette a fekete táskáját az asztalra, és kinyitotta. András csak a táska tartalmának árnyékát látta—pelenkák, cumik, bőrkesztyűk, és valami, ami kötélnek tűnt—but a tudat, hogy mindjárt rákerülnek, majdnem elviselhetetlenné tette a várakozást.

— Feküdj le az ágyra. — Viki parancsa nem volt kérdés, hanem tény. András engedelmeskedett, és ahogy lehajtotta a fejét, érezte, hogy a hideg fémrácsok érintik a bőrét. A matrac puhasága ellentétben állt a rácsok keménységével, és ez a kontraszt még jobban felkavarta.

Viki lassan, szándékosan kezdte lehúzni András ruháit. Minden gomb, minden cipzár, minden anyagdarab, ami lekerült róla, úgy érezte, mintha egy réteget vesztene magából—de nem vesztés volt, hanem felszabadulás. A levegő hideg volt a meztelen bőrén, de Viki tekintete forróbb volt bármilyen tűznél. Amikor András teljesen meztelenül feküdt előtte, Viki egy pillanatra megállt, és végigsimított a fiatalember testén, mintha egy műtárgyat vizsgálna.

— Szép vagy így. — A hangja halkan csengett, de András tudta, hogy ez nem bók, hanem állapotmegjelölés. Ez vagy. Ez leszel.

A pelenka hideg volt, amikor Viki kiterítette alatta, és András ösztönösen felnyögött, ahogy a anyag a bőréhez ért. A cumi édes íze betöltötte a száját, amikor Viki bedugta, és András automatikusan szopni kezdte, mintha ez lenne az egyetlen dolog, amit most tehet. A gumiszelep puha volt a nyelvének, és minden szippantással egyre mélyebbre süllyedt a szerepében.

Viki eközben felhúzta a bőrkesztyűt, és András hallotta, ahogy a bőr suhog a kezén. A kesztyű hideg volt, amikor Viki ujjai végigsimítottak a mellkasán, majd lejjebb, a hasán, és végül a combjain. Minden érintés egyben simogatás és fenyegetés volt, és András teste reagált—nem csak a félelemtől, hanem az izgalomtól is.

— Tetszik ez, kicsi? — Viki hangja most már közelebbről jött, és András érezte a leheletét a fülénél.

Bólintott, de a cumi miatt nem tudott beszélni, így csak egy nyögés szakadt fel belőle. Viki elégedettnek tűnt, és a táskából elővett egy selyemkötél. András szíve majdnem megállt, amikor érezte, hogy Viki a csuklóját a rácshoz kötözi. A kötél puha volt, de szorosan fogta, és minden mozdulatra még jobban belesüllyedt a bőrébe. Most már teljesen tehetetlen volt, és ez a tudat olyan izgalmat keltett benne, amit nem lehetett szavakba önteni.

A első csapás váratlanul jött. Viki tenyere puhán, de határozottan ért András fenekére, és a fiatalember felnyögött, ahogy a fájdalom és az öröm egy pillanat alatt keveredett benne. A második csapás erősebb volt, és András érezte, hogyan kezd elpirosodni a bőre. Viki nem sietett, minden mozdulatát kiélvezte, és András teste minden csapásra reagált—nem csak a fájdalomtól, hanem attól is, hogy valaki más irányítja.

— Mondd, ki vagy te? — Viki hangja most már parancsolóbb volt, és András érezte, hogy a kérdés nem csak játék, hanem valami mélyebb.

A cumi miatt nehezen tudott beszélni, de a szavak mégis kicsúsztak a száján, reszelősen és törékenyen:

— Egy… kicsi vagyok.

Viki mosolygott, és a következő csapás még erősebb volt. András teste megfeszült, de a kötél nem engedte, hogy mozduljon. A fájdalom és az öröm olyan keverékét élte át, amit soha nem érzett korábban, és a könnyek csordultak ki a szeméből, nem a fájdalomtól, hanem attól, hogy végre szabadon engedhette magát.

— És ki vagyok én? — Viki hangja most már szelídebb volt, de a kérdés ugyanolyan súlyos.

András lélegzete elakadt, és a szavak alig jöttek ki a torkán:

— Te… vagy az én anyukám.

Viki egy pillanatra megállt. A keze András arcán pihen, és a hideg bőrkesztyű most melegnek tűnt a bőréhez képest. A tekintete most nem volt hideg, hanem valami más—valami, amit András nem tudott megnevezni, de érezte, hogy ez a pillanat valami sokkal mélyebb, mint a játék.

— Igen, kicsi. — Viki hangja most már teljesen szelíd volt. — Én vagyok az anyukád.

A kötél lassan lekerült András csuklójáról, és a fiatalember fáradtan, de boldogan feküdt a pelenkában. Viki leült az ágy szélére, és András fejét az ölébe hajtotta. A nő ujjai lassan simogatták a haját, és András érezte, hogyan oldódik fel minden feszültség a testében.

— Aludj, kicsi. — Viki hangja most már altatódal volt. — Mindent rendben van.

András szeme lassan becsukódott, és az utolsó, amit hallott, Viki hangja volt, amely mint egy áramlat, elviszi a tudatát. A szoba csendes volt, csak a lélegzetvételük hallatszott, és a levegőben valami rejtett érzelem maradt—valami, ami mélyebb volt, mint a játék, és ami még hosszú ideig fog tartani. A rácsoságy, a pelenkák és a cumik most már csak háttérben maradtak, míg a két lélek közötti kapcsolat a felszínre került—egy kapcsolat, amely nem csak a testet, hanem a lelküket is összekapcsolta.