Éjszaka a Stúdióban

Éjszaka a Stúdióban

Kitalált történet.

Az estéket a stúdióban töltöm, ahol a kreativitás éppúgy jelen van, mint a kontroll. Ma este Ádám, egy harmincas éveiben járó, kíváncsi, ám teljesen tapasztalatlan férfi érkezett hozzám, hogy megismerje a BDSM világát. Mindketten tudtuk, miért találkozunk: ő az alávetettség élményére, én a dominancia örömére vágytam, mégis minden a kölcsönös bizalmon alapult.

Amikor belépett, azonnal éreztem belőle az izgatottság és a feszültség kettősségét. Nem hagytam időt a hezitálásra.

– Vetkőzz le, most! Itt nincs szükség többre, mint önmagadra.

Csendben engedelmeskedett. Kezdte a cipőnél, majd lassan, kissé remegő kézzel lehúzta a nadrágját, levette az ingét, végül az alsóneműjét is. Egy székre helyezte a holmiját, még a karórát is. Ott állt ruha nélkül, teljesen meztelenül. Éreztem, hogy egyre félénkebb. Bőre libabőrös lett a szoba hűvösétől, tekintete pedig már a következő parancsot várta.

Bevezettem a stúdió belső részébe, ahol négy, egymástól tökéletesen kimért távolságra elhelyezett rögzítőoszlop várta. Az egyik oszlophoz állítottam, vörös-fekete szőnyeggel borított talajon.

– Terpeszd szét szépen a lábaidat, kezeidet emeld a fejed fölé!

Bokáit egy terpesztőrúddal fixáltam, karjait bőrszíjakkal az oszlophoz rögzítettem. A testtartása egyszerre volt védtelen és feszes, minden mozdulatomat virrasztó figyelemmel kísérte.

Feltettem rá egy fekete szemellenzőt.

– Mostantól csak azt érzékelheted, amit én engedélyezek. – A hangom elmélyültebb, nyugodt volt.

Először simogattam a bőrét, engedtem, hogy minden érintésre reagáljon, élvezze a kötöttség és kiszolgáltatottság érzését. Majd elővettem a korbácsot, de csupán végighúztam a hátán; késleltettem a fájdalmat, a várakozás izgalmát növeltem.

Az első korbácsütéseket finoman adagoltam, minden ütés után láttam a halovány pír megjelenését a bőrén. Minden utasításomat egy halk, engedelmes “Igen, Uram!” követett. Élvezte, hogy egyre jobban átadhatja magát a kontrollomnak.

Hosszú percekig játszottam a teste érzékeny pontjaival, majd egy rövid időre magára hagytam – hadd érezze, milyen az, amikor a kötöttségben nem tudja, mi következik. A csendet csak a saját lélegzete törte meg, minden kis mozdulat az érzékei feszültségét fokozta.

Mikor visszatértem, levettem a szemellenzőt, szabadon hagytam a tekintetét. Erősen megmarkoltam a fenekét, aztán az ánuszához vezettem az ujjaimat amitől erősen felsóhajtott. Síkosított pluggal játszottam pár percig a záróizma körül, amitől egyre intezívebben kezdett el sóhajtozni. Végül a plugot feltoltam a hátsójába. Az első pillanatban enyhén összerezzent, teste megfeszült, de a feszültség lassan feloldódott benne. Izgatottan várta, hogy mi fog következni.

Érezni akarta, ahogyan minden részén uralkodom. Ezután a bokáit eloldottam, karjait még az oszlopnál hagyva.

– Térdelj le, karjaidat tartsd a fejed fölött, fejed hajtsd le! – szóltam.

Végigsimítottam még egyszer a gerincén, megérintettem a combjait, a védtelen farpofákat néhány erőteljesebb korbácsütéssel ismét emlékeztettem, kié az irányítás. Húszig számolt hangosan, minden ütéssel egyre csendesebb lett a hangja, de annál megkönnyebbültebb, amikor vége lett.

Ekkor a kötéseket eloldottam róla, engedtem felállni.

Jött az este egyik legkülönlegesebb feladata: a terpeszállás, karok oldalirányba kinyújtva, tenyérrel felfelé.

– Most állj meg velem szemben. Lábad nagy terpeszben, karjaid vízszintesen két oldalra, tenyerek a plafon felé! – parancsoltam határozottan.

Amint felvette a testtartást, két háromnegyedig vízzel teli poharat adtam a kezeibe.

– A pohárból nem veszthetsz ki egyetlen cseppet sem! – szóltam, s figyeltem, ahogy próbálja stabilan tartani a kezeit. Az első perc még könnyedén ment, a másodiknál azonban a könyökei kicsit behajoltak, kezei enyhén  remegni kezdtek, s a víz a pohárban aprókat fodrozódott.

Ahogy telt az idő, a remegés egyre erősebben hatolt végig a vállán, a karjain. Néha gyorsan végighúztam az ujjamat a meztelen mellkasán, hogy még zavarjam a tartását – minden ilyen érintés után erősebben kellett koncentrálnia. A harmadik percben már láthatóan küzdött, a homlokán megjelentek az izzadságcseppek.

– Kibírod? – kérdeztem közelről, de csak egy halk “Igen, Uram!” jött válaszul.

Remegő kezekkel, de végig sikerült tartania a pózt anélkül, hogy akár egy csepp víz is kifolyt volna. Ekkor megengedtem, hogy letette a poharakat, a karjait azonban vízszintesen kellett hagynia. Még tovább tartottam ebben a pózban, majd egy apró, elismerő mosollyal intettem, hogy leengedheti.

Már a feladatok súlya alatt is látszott, mennyi akarat gyűlik benne.

Végül az utolsó, hosszan kifejtett kihívás következett – a híd póz.

– Most menj le a földre, feküdj hanyatt! A tenyeredet és a lábfejedet helyezd a padlóra, és told fel magad hídba!

Ádám lassan helyezkedett el, minden izma megfeszült, ahogy lábait, karjait nyomta a szőnyegnek, gerincét ívbe hajlította, csípőjét minél magasabbra tolva. Pár másodpercig tartotta a pózt, de az izzadtságtól megcsillanó bőrén láttam a küzdelmet.

Odamentem mellé, enyhén ráfogtam a derekára, kicsit segítettem a megfelelő ívet tartani. Fentről figyeltem, ahogyan minden izma feszül és remeg a terheléstől, minden levegővételét hangos sóhaj követte. Ezután egyik kezemmel a hasához, majd a combjai felső részéhez értem. Suttogva irányítottam: “Tartsd ki, nyisd jobban a mellkasod!” A kezem végül a fenekére csúszott, kitapintottam a plug végét, melyet lassan, minden mozdulatától függően mozgattam benne kicsit – néha csak kintebb húztam, néha kicsit előre-hátra mozdítottam a finom, de izgalmas súrlódást.

Ahogy telt az idő, a kezei és lábai remegni kezdtek. Közel hajoltam hozzá, hogy hallja a hangomat: “Még bírod, még egy percet! Szorítsd össze, tartsd ki, most van a legtöbb értelme!”

Sikeresen kitartotta a következő egy percet az utasításomnak megfelelően.

Izmait végül elhagyta az erő, a karjai és lábai kissé remegve rogytak le. Megfogtam a vállainál, hogy az ájulás határáig kifáradt teste sérülés nélkül érjen talajt.

Hagytam pár percig a padlón feküdni, hogy magához térhessen a fáradtságtól és az izgalmaktól. Megengedtem neki, hogy igyon a vízből. Megérdemelte, hiszen nem borult ki a pohárból egy csepp sem. Még hosszasan lihegett egy ideig. Látszott rajta, hogy ezidág fizikailag és lelkileg sem volt ilyen élményben része. Hosszú percekig nem szólt, csak apró mosollyal pihent – felszabadultan, kimerülten, átélve minden fizikai és lelki rezdülést, amit a stúdióban kapott.

Magam is élvezettel tekintettem rá ahogy a ruha nélküli önmaga volt, már kimerülten, teljesen átadva és élvezve az irányítást.

Az éjszaka végén, amikor a zuhany alól visszatért, - ekkor már kötetlenül - még beszélgettünk kicsit az átéltekről.  Elmondta, mennyire élvezte a történteket és hogy teljes mértékben átadhatta magát a számára ezidáig teljesen új, mély tapasztalatoknak.