Az ifjúkori kíváncsiság találkozása a tapasztalattal

Ricsit már egy ideje foglalkoztatta a BDSM világa. Nem volt benne tapasztalata, de a gondolat, hogy egy nő irányíthatja, egyre gyakrabban visszakúszott a fejébe. Egy este aztán rászánta magát: regisztrált egy BDSM társkereső oldalra.

Böngészte a profilokat, míg egyszer csak megakadt a szeme Henin. Közel ötven, teltkarcsú, és minden, amit Ricsi korábban nem keresett volna… mégis, a bemutatkozása úgy hatott rá, mintha személyesen hozzá szólt volna. Napokig hezitált, aztán elküldött egy rövid, udvarias üzenetet.

Válasz nem érkezett.

Másodszorra is írt. Semmi.

A harmadik levélnél már tudta: talán makacssága lesz a kulcs. És az lett.

Heni végül válaszolt. Hideg, kimért, de figyelmes sorokkal. Elindult köztük a levelezés, majd jöttek a hosszú chatbeszélgetések, telefonhívások. A kapcsolatban egyre erősebben érződött Heni határozottsága, és Ricsi egyre inkább engedte magát ebbe a szerepbe sodródni.

Egy reggel végre találkozót beszéltek meg egy nyugodt, reggelizős helyen. Heni csak egy kötetlen beszélgetést tervezett, mindenféle „játéktól” mentesen.

Élőben is megvolt a kémia. Heni szeme időnként villant egyet – Ricsi nem tudta, ez játék-e vagy figyelmeztetés.

Egy ponton Heni felállt.

– Kimegyek a mosdóba – mondta, majd közelebb hajolt, hangja alig hallatszott, de határozott volt. – Amikor utánam jössz, kapsz egy feladatot. Lesz öt perced. Ne késlekedj.

Ricsi szíve megdobbant. Érezte, hogy ez most valaminek a kezdete.

A női mosdó félhomályában Heni állt, összefont karokkal. Egyetlen kézmozdulattal jelezte, hogy Ricsi térdeljen le. Elővett egy kendőt, és bekötötte a szemét. Hangja már nem volt kedves, inkább szigorú, ellentmondást nem tűrő.

-Most pedig következik a vizsgafeladatod, a nyelvtudásodra lesz szükség, de ne izgulj nem az idegen nyelvre gondoltam, Heni felnevetett.

-Most pedig nyalni fogsz, hosszasan, kitartóan, legyél megtisztelve, mindkettő testrésem neked készítettem elő, ha még eddig nem voltál nyaló szolga tanonc, hát most az leszel!

A percek lassan teltek. Heni utasításai rövidek voltak, de minden szótól erősödött a köztük lévő hatalmi játék.

Amikor vége lett, Heni lassan levette a kendőt. Arca elégedett volt.

– Alkalmas vagy. Ma este tízkor várlak Tatabányán, a Turul parkolójában. A piros autót keresd. Nyitva lesz. Belül egy üzenet vár, minden lépést pontosan kövess. – Egy pillanatra elmosolyodott. – Készülj… holnapra kiderül, élvezet vagy próbatétel lesz-e neked.

Azzal otthagyta Ricsit, aki tudta: az este valamit végleg meg fog változtatni benne.

Aznap este Ricsi már jóval tíz előtt ott állt a Turul parkoló szélén. A levegő hűvös volt, a távolban csak néhány autó állt. A piros kocsi ott várta, pontosan úgy, ahogy Heni mondta.

A hátsó ajtó engedelmesen kinyílt. Bent egy boríték hevert az ülésen.

„Kendőt találsz. Kösd be vele a szemed. Találsz még két másik dolgot is, igen jól látod...a ma hordott bugyim az és harisnyám – ezek jelképei lesznek az irányításomnak. Helyezd fel őket magadra, pontosan úgy, ahogy elképzeled, hogy én kérném. Feküdj le a hátsó ülésre. Nem mozdulsz, amíg meg nem érkezem.”

Ricsi keze enyhén remegett, ahogy végrehajtotta az utasításokat. A kendő sötétsége mindent elnyelt. Az anyagok illata, tapintása idegen, mégis valahogy ismerős érzéseket keltett benne. Amikor elnyúlt a hideg kárpiton, a szívverése felgyorsult. A világ megszűnt, csak a saját lélegzetét hallotta.

Nem tudta, mennyi idő telt el, mire kinyílt a kocsi ajtaja. Heni nem szólt egy szót sem. Érezte, ahogy az autó beindul, majd lassan kigördülnek a parkolóból.

Az út hosszú volt, vagy csak annak tűnt. Amikor végül megálltak, Heni megfogta a karját, és kivezette egy hűvös, kissé dohos illatú helyiségbe. A talpa alatt kemény padló, a levegőben csönd.

A kendőt levették. Előtte egy alig berendezett szoba állt: egy szék, egy alacsony asztal, néhány lánc a falon, és egyetlen, tompa fényű lámpa.

Heni a háttérben állt, karba tett kézzel.

– Ez lesz a birodalmam egyik szeglete – mondta lassan. – Itt tanulod meg, mit jelent igazán szolgálni. Ma este csak ízelítőt kapsz. Később… talán többet.

A szavai egyszerre voltak ígéret és fenyegetés.

A szoba hűvös volt, a levegő állott és csendes. Ricsi úgy érezte, mintha a falak is figyelnék.

– Állj a szoba közepére – mondta Heni halkan, de olyan hangsúllyal, amitől Ricsi minden gondolat nélkül engedelmeskedett.

Heni lassan körbejárta, mint egy ragadozó a zsákmányát. A kezében vastag kötél volt. Egyetlen mozdulattal megfogta Ricsi csuklóját, majd hideg, biztos kézzel hátracsavarta, és a kötél végigcsúszott a bőrén. Nem volt kapkodás, minden mozdulat kiszámított, könyörtelen.

– Nem mozdulsz. Nem beszélsz. Csak figyelsz.

A kötél szoros lett, épp annyira, hogy Ricsi tudja: innen nincs szabadulás. Heni az egyik fali kampóhoz vezette, és egyetlen rántással rögzítette.

– A tested most az én eszközöm – folytatta. – Ha hibázol, megfizetsz érte. Ha engedelmeskedsz, talán… kapsz valamit, amiért hálás lehetsz.

Ricsi még mielőtt bármit mondhatott volna, Heni egy hirtelen mozdulattal a vállára csapott egy vékony pálcával. A csattanás éles volt, a fájdalom hirtelen.

– Ez volt a figyelmeztetés – jegyezte meg szárazon. – A következő már büntetés lesz.

A következő percekben Heni különféle utasításokat adott: forduljon el, emelje meg a fejét, tartsa mozdulatlanul a karját. Minden apró bizonytalankodást rövid, éles ütés követett. Nem vadul, de épp elég erővel, hogy a bőr forrón lüktessen.

Ricsi érezte, hogy elveszíti az időérzékét. Csak Heni hangja, a kötél szorítása és az alkalmi csattanások léteztek.

Amikor végül Heni a kezébe fogta Ricsi állát, és a szemébe nézett, hangja hideg, mégis furcsán elégedett volt.

– Ma megtanultad, hogy a fájdalom és a fegyelem kéz a kézben jár. Holnap… talán megtanulod élvezni is.

A szoba csendjében csak Ricsi zihálása hallatszott, és Heni határozott lépteinek visszhangja.

Heni a kötelek mellett egy alacsony ágyhoz vezette Ricsit. Az ágy egyszerű volt, fémkeretes, kemény matraccal. A kötelek nem kerültek le, csak úgy lazította meg őket, hogy Ricsi le tudjon ülni – vagy inkább, hogy le legyen ültetve.

– Feküdj hátra. Karjaidat a fejed fölé – utasította, és a hangja már nem tűrt ellentmondást. A csuklókat gyors mozdulattal a fejtámla fémrúdjához kötötte.

Heni felállt, fölé magasodott, és lassan, méltósággal lépett az ágyra. A pozíció egyértelműen a fölényéről szólt: ő irányította, mikor és mit lát Ricsi. A kendő újra Ricsi szeme fölé került, minden érzékét a hallásra és az érintésre kényszerítve.

A matrac besüppedt Heni mozdulataitól. Néha előrehajolt, és erősebb, szinte játszi csípésekkel, szorításokkal tette próbára Ricsi tűrőképességét. Az apró fájdalomcsókok nem voltak véletlenszerűek – pontosan érezni lehetett, hogy Heni ismeri a ritmust, amivel feszíti és oldja a feszültséget.

– Figyelj a testem minden jelére – szólt le halkan, de metsző erővel. – És ha hibázol, azonnal megérzed a következményét.

Ricsi minden izma megfeszült, ahogy várta a következő utasítást, a következő érintést vagy szorítást. Időnként Heni egy-egy élesebb, hirtelen mozdulattal adta tudtára, hogy a fegyelem nem alku tárgya.

Az idő lassan haladt. A szoba levegője megtelt a visszafojtott lélegzetekkel és a kötelek halk recsegésével.

Heni végül leugrott az ágyról, a köteleket még mindig feszesen hagyva. Egy pillanatra megállt, és úgy nézett Ricsire, mint egy kézműves, aki elégedetten szemléli a készülő művét.

– Még csak most kezdjük. A következő parancsom… már valódi próba lesz.

A valódi próba

Heni a szoba egyik sarkához ment, ahol egy keskeny asztalon sorakoztak az eszközök. Ricsi csak a fém csörgését és a fa koppanását hallotta, de ezek a hangok önmagukban is fenyegető ígéretet hordozta.

– Most megtudod, mennyit érsz, ha tűrni kell – mondta lassan. – És azt is, mennyit érsz, ha engedelmeskedsz.

Először a fakanál csattant. Nem túl erősen, inkább ébresztőként, hogy a test felkészüljön. A ritmus egyenletes volt, minden ütés után rövid szünet, mintha Heni a reakcióját figyelné.

Aztán cserélt. A nádpálca hangja élesebb volt, mint maga az ütés – de az első csapás után a bőrön maradó forró, keskeny csíkok beszéltek helyette. Nyöszörgés nélkül, ha kérhetem, de nekem is van szívem, segítek, hogy hang nélkül menjen a folytatás és egy határozott mozdulattal Heni felhelyezett egy szájpecket.

– Minden mozdulatodra figyelek – szólt Heni. – Ha feszengsz, lassítok… hogy tovább tartson.

A lovaglóbot már más játék volt. Pontos, erőteljes ütések, amelyek nem könyörögtek figyelemért, hanem kikövetelték azt. Ricsi a kötelek szorításában feszült, próbálta mozdulatlanul tartani magát, de minden csapás megpróbálta kiszakítani belőle az engedelmességet.

És végül a korbács. Nem az a durva, széttépő erejű, hanem az a fajta, ami lágyabban suhan, majd hirtelen csíp, akár egy tüzes ujj. Heni ritmusában volt valami kiszámíthatatlan: két könnyedebb suhintás után jött egy erős, amely után Ricsi minden izma megfeszült.

– Jó… – mondta Heni, miközben az ujjai lassan végigsimították a kötél környékén a bőrt. – A fájdalom nem győzött le. Ezért kapsz egy jutalmat. De ne feledd… a jutalom sem mindig azt jelenti, amit vársz.

Egy pillanatnyi csend után Heni lassan elkezdte kibogozni a köteleket, de nem szólt, mit tervez. A csend volt talán a legnagyobb feszültség: a bizonytalanság, hogy a következő pillanatban kímélet vagy újabb próba következik.

A kötelek lassan lekerültek Ricsiről, a vér újra szabadabban áramlott a karjaiban és lábaiban. Még mielőtt teljesen ellazulhatott volna, Heni finoman megfogta az állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

– A jutalom nem mindig a könnyebbséget jelenti – mondta. – Hanem azt, hogy megtapasztalhatod, mit érdemelsz.

A szoba sarkából Heni egy keskeny, párnázott zsámolyt húzott elő, és a szoba közepére tette.

– Térdelj rá. A hátad egyenes legyen. A kezeid a tarkódon.

Amikor Ricsi engedelmeskedett, Heni mögé állt, és a korbács puha szálait lassan végighúzta a hátán, majd a vállán, mintha a bőrt simogatná. Ez a lágy érintés már önmagában meglepő volt a korábbi csapások után.

Aztán egy hirtelen, éles pattanás törte meg a pillanatot – a nádpálca újra szólt.

– A jutalmad az, hogy megtapasztalod a kontrasztot – suttogta Heni a füléhez közel. – A gyöngédség csak azért, hogy a következő csapás mélyebbre hatoljon.

Ettől kezdve Heni ritmikusan váltogatta az eszközöket:

1. fakanál, amely tompa, zömök ütésekkel dolgozott a combokon,
2. lovaglóbot, amely élesen csapott a vádlira,
3. majd a korbács, ami lágy simítás után csípett.

Időről-időre megállt, és ujjai végigsiklottak a bőrön, mintha csak ellenőrizné a „munka” eredményét. Ez a váltakozás – simítás és csapás – teljesen kiszámíthatatlanná tette a következő pillanatot.

Ricsi szinte elveszítette az időérzékét. Minden másodpercben csak az számított, hogy reagáljon Henire, hogy ne hibázzon.

Végül Heni megkerülte, és elé állt.

– Elég mára – mondta lassan. – Megérdemelted, hogy ma ne legyen több büntetésed. De ne feledd: a következő alkalommal… a jutalom is lehet fájdalmasabb.

A szemeiben hideg ígéret villant, majd sarkon fordult, magára hagyva Ricsit a zsámolyon, a csendben.

A zsámolyon töltött percek után Heni lassan, szinte ceremóniásan közeledett. Nem szólt, csak körbejárta Ricsit, mintha újra szemrevételezné a munkáját. Az eszközök már a helyükön pihentek, de a jelenlétük még mindig ott lebegett a levegőben, mint egy árnyék, amit nem lehet elűzni.

– Felállhatsz – mondta végül.

Ricsi lassan mozdult, a térdei kissé merevek voltak, a kötél nyomai halványan rajzolódtak a bőrén. Heni egy pillanatig figyelte, majd odanyújtott egy pohár vizet.

– Idd meg. – A hangja már nem volt olyan hideg, de nem is barátságos. Inkább tárgyilagos, mint aki a következő lépést tervezi.

Amikor Ricsi befejezte, Heni közelebb lépett.

– Amit ma kaptál, az csak az alap volt. Egy előétel. A tested és az elméd még érintetlenebb, mint gondolod. Legközelebb… a határaidat fogjuk felkutatni. – A szavai lassan, komoran hullottak. – És nem csak itt, ebben a szobában.

A kijárathoz kísérte, de mielőtt kiléphetett volna, Heni a füléhez hajolt.

– A következő hívásomkor nincs kérdés. Nem kérdezel hova, miért, vagy mennyi időre. Csak jössz. És amikor visszatérsz… más ember leszel. Viszont még ne olyan sietősen, búcsúzásképpen még lenne itt egy kis meglepetés...

Heni egy kis, súlyos fémtárgyat vett elő egy bársonytokból. A tárgy hidegen csillant a félhomályban.

– Ez lesz az emlékeztetőd – mondta, és közelebb lépett. – Amíg rajtad van, minden pillanatban tudni fogod, hogy hozzám tartozol. És minden mozdulatod emlékeztet majd arra, hogy a következő hívásig nem te vagy a döntéshozó. Na ilyen érzés amikor nem csak a lelked, hanem a férfiasságod is ketrecbe kerül.

A szerkezet halk kattanással záródott. Nem volt fájdalmas, de egyértelműen korlátozta Ricsit. A hideg fém érintése minden pillanatban ott volt – nem bántotta, de nem engedte elfelejteni, hogy kié a kontroll.

– Most menj. De amikor újra hívlak, ezzel jössz vissza. És akkor… talán megérted, milyen az, amikor az irányítás végleg kicsúszik a kezeid közül.

Az ajtó halkan csukódott mögötte, de a hang mégis mintha mélyen beégett volna Ricsi fejébe. Kint a hűvös éjszakában úgy érezte, mintha egy másik világból lépett volna vissza a hétköznapokba – egy világból, ami egyszerre ijesztette meg és vonzotta ellenállhatatlanul.

A telefonja némán pihent a zsebében. Tudta, hogy amikor újra megszólal, az lesz az újabb kezdet. És talán az első valódi végpont… valahol messze a határain túl.