Éjszakai túra a Pios szobába

Az éjszakai klubban vibrált a levegő, a mély basszus ritmusa a falakon túl is érezhető volt. Dávid már egy ideje a pultnál ült, whiskyjét forgatva, de a figyelme egyetlen pontra összpontosult: a pult másik oldalán ülő nőre. Fekete haja úgy omlott a vállára, mint selyem a bőrön. A tekintete – az a mély, határozott, mégis csábító pillantás – teljesen megbabonázta. Mintha parancs lett volna.

Bátorságát összeszedve végül odalépett hozzá.

– Szia... – kezdte Dávid kicsit bizonytalanul, de mosolyogva. – Már egy ideje... nézlek.

Szofi ráemelte a tekintetét. Elmosolyodott. Lassú, kiszámított mozdulattal emelte a poharát.

– Tudom – válaszolta egyszerűen. – És most eldöntötted, hogy megszólítasz.

Dávid nevetett, próbálta oldani a feszültséget. A beszélgetés gyorsan haladt, mintha már ismerték volna egymást. Dávid flörtölt, Szofi visszafogott, de egyértelmű jeleket adott. A férfi egyre merészebbé vált, a szavai lassan erotikusabb töltetet kaptak.

Aztán Szofi váratlanul, szinte hideg nyugalommal szólalt meg:

– Dávid... csak mielőtt továbbmennénk. Nem biztos, hogy én vagyok az, akit keresel.

A férfi megzavarodott.

– Mire gondolsz?

Szofi a szemeibe nézett. Nem volt benne játék, csak őszinteség.

– Nézd... én nem a hétköznapi szexet szeretem. Ahol minden szép és finom. Én azt élvezem, ha én irányítok. Ha látom a férfi arcán a fájdalmat… és azt is, hogy ettől mégis feloldódik. Dávid, én domina vagyok. És jobban élvezem, ha elveszem a segged szüzességét, vagy pirosra verem a feneked. Csak hogy tiszta legyen.

Dávid megdermedt. A szemében döbbenet, kíváncsiság... és egy kevés félelem villant. Szofi mosolya nem szűnt meg, de nem volt benne gúny – inkább kihívás.

– Látod, Dávid... szerintem nem én vagyok az a „csak” valaki, akiről álmodoztál, amikor fél órája észrevettél.

Dávid nem válaszolt. Néhány másodperc múlva egyszerűen hátat fordított, és elment. Szofi még kortyolt egyet, majd visszafordult a bárpulthoz, mintha semmi sem történt volna.

Kb. 30 perc után, Dávid ott állt mögötte újra. Nem szólt egyből, csak várt, amíg Szofi újra ráemelte a tekintetét.

– Elmentél – jegyezte meg Szofi, hangjában egy csipet szigorúság.

– Igen. Megijedtem – mondta Dávid. – De... nagyon kíváncsi vagyok rád. És arra, amit mondtál. Nem tudom, mire számítsak... de szeretném kipróbálni.

Szofi felállt. Lassan közelebb lépett hozzá, az ujjával végighúzott az állán, majd megszorította az állkapcsát.

– Akkor jó. De készülj fel. Az első dolog, amivel kezdeni fogjuk… az a büntetés, amiért faképnél hagytál.

Dávid nyelt egyet. A testét elöntötte az adrenalin. Félt – de valami mély, ösztönös izgalom is ott lüktetett benne.

Szofi hátralépett, és csak ennyit mondott:

– Kövess. És ne szólj, amíg nem engedem.

A klubból kilépve Dávid némán követte Szofit az éjszakába. A lámpák fénye megcsillant a nő fekete kabátján, cipősarka minden lépésnél kopogott az aszfalton. Dávid fejében cikáztak a gondolatok: izgatottság, kíváncsiság, egy kis félelem… és egy újfajta izgalom, amit még soha nem érzett nő társaságában.

Egy csendes mellékutcában megálltak egy régi, de gondosan karbantartott ház kapuja előtt. Szofi beütött egy kódot, majd intett neki:

– Gyere.

A belső tér meglepően ízléses volt, sötét színek, lágy fények, modern minimalizmus – de nem ezért voltak itt. Szofi egy lépcsőhöz vezette, amely az alagsorba vezetett. Kulcsot vett elő, és egy vastag tölgyfaajtót nyitott ki. Amint beléptek, Dávid elállt a lélegzete.

– Dávid, íme a "játszó" szobám, de én Piros szobának szeretem nevezni.

A falakat mélybordó kárpit borította, a helyiség tágas és letisztult volt, de egyértelműen funkcionális. Egy masszív farúd a plafonhoz erősítve. Két bőrhevederes karfa a fal mellett. Egy X-alakú keresztrúd a sarokban. Polcokon precízen elrendezett eszközök: ostorok, paskolók, kötözőkötelek, maszkolás kellékei, valamint pár, Dávid számára teljesen ismeretlen tárgy.

Szofi levette a kabátját, alatta egyszerű fekete fűzőt viselt. Elegáns, nem túl hivalkodó – mégis lehengerlő.

– Most figyelj rám, Dávid – kezdte halkan, határozottan. – Mielőtt bármi történne, leszögezzük a szabályokat. Ez nem egy pornófilm. Ez egy játék… de a játékszabályokat mindkettőnk védelmére írtam.

Dávid bólintott.

– Első szabály: minden, ami történik, kölcsönös beleegyezésen alapul. Ha valamihez nincs kedved, nem történik meg. Ez nem vita tárgya.

Második: lesz egy biztonsági szó. Ha ezt kimondod, minden azonnal megáll. A szó legyen: "piros". Ha képtelen lennél beszélni, három egymás utáni koppintás is megteszi.

– Rendben – felelte Dávid, hangja kicsit remegett.

– Harmadik: ez nem rólad szól – mondta Szofi, miközben lassan közelebb lépett hozzá. – Ez rólunk szól. De ebben a szobában én vagyok az, aki dönt. Te aláveted magad. Az élvezeted? Az csak melléktermék. A fő cél: a kontroll elvesztése. És az újraépülése. Érted?

Dávid szeme csillogott.

– Igen... úrnőm.

Szofi elmosolyodott.

– Okos fiú. Hamar tanulsz.

Odament a falhoz, és levett egy fekete selyemkendőt.

– Most megkapod az első leckéd. Azért, mert elmenekültél. És mert mégis visszajöttél.

Elkezdődött a játék.

Szofi lassan körbejárta, majd mögé lépett. Letérdeltette, és egyetlen mozdulattal bekötötte a szemét. A külvilág megszűnt. Dávid lélegzete hangosabb lett. Csak a hangok maradtak – a selyem suhogása, Szofi cipősarkának kopogása, az illata, amely körbelengte.

A nő egy szót sem szólt, amikor először csattant az ostor – nem erősen, csak egy figyelmeztető, játékos ütés a combra. Dávid összerezzent. Szofi elégedetten nézte.

– A tested fél. A lelked vár. És az elméd? Még nem döntötte el, melyiknek hisz. Ez így van jól – suttogta a fülébe.

Az ütései fokozatosan erősödtek, de nem voltak kegyetlenek – csak fegyelmezettek. Minden mozdulat egyértelmű céllal történt. Dávid teste elengedte a feszültséget, átadta magát a pillanatnak. Már nem ő volt a kezdeményező. Már nem kellett kontrollálnia. És ez felszabadítóbb érzés volt, mint bármi, amit eddig érzett.

Szofi megállt előtte, levette a kendőt a szeméről, és a tekintetét mélyen az övébe fúrta.

– Azt hiszem, most már érted, mit jelent, ha azt mondom: enyém vagy. És hogy ez nem a szexről szól. Ez a bizalomról szól.

Dávid lassan bólintott. A tekintete nyílt volt, kiszolgáltatott – de nem gyenge. Hanem őszinte.

Szofi elmosolyodott.

– Most kezdődik csak igazán. De előtte... megdicsérlek. Mert maradtál.

Dávid kezei szorosan az ágy sarkaihoz kötözve pihentek, bokái szintén rögzítve, teljesen kiszolgáltatva a testével, a légzésével, az izgalmával. A vastag, puha szíjak nem vágtak a bőrébe, de érezni lehetett, mennyire megfontoltan, mennyire szándékkal lettek felhelyezve.

Szofi ott állt fölötte, egy fényes fekete tálcán öt különböző eszköz sorakozott. Mindegyikhez más történet, más hang, más érzet tartozott. Egy paskoló, egy vékony nád, egy súlyosabb bőrkorbács, egy fakanálszerű büntetőlap, és egy tömör szilikonpálca.

A férfi tekintete a nő szemét kereste – de Szofi már nem személy volt. Ő most az akarat. Az ítélet. Az élvezet.

– Most figyelj rám, Dávid – mondta lágy, de határozott hangon. – Tíz ütés mindegyik eszközzel. Nem több, nem kevesebb. Ez a büntetésed. És nem azért kapod, mert haragszom rád… hanem azért, mert megtanulod: amit elkezdesz, nem hagyod félbe. Engem pedig... sosem hagysz faképnél.

A következő pillanatban egy puha bőr szájpecek csusszant Dávid ajkai közé, Szofi rutinos mozdulattal rögzítette a tarkójánál.

– Nem akarom hallani, ahogy panaszkodsz. Csak azt, ahogy tűrsz – suttogta a füléhez hajolva, mielőtt megkerülte az ágyat.

Az első csattanás meglepte Dávidot – nem volt túl erős, de annál pontosabb. A második már mélyebbre hatolt, a harmadik és negyedik után a légzése elnehezedett. A tizediknél már nem gondolkodott: csak érzett. A meztelen háta alatt halkan nyikorgott az ágy.

Szofi nem sietett. Minden eszköz után szünetet tartott, végigsimított a férfi bőrén, az ujjbegyeivel végigkövette az ütésnyomokat. Dávid nem sírt, nem sikoltott – de a teste remegett, s a szeméből csorgó izzadság lassan keveredett az izgalom könnyeivel.

A végére a hátán és fenekén finoman vörös mintázatok rajzolódtak ki – mindegyik más formájú, más textúrájú. Egy újfajta térkép a fájdalom és gyönyör határán.

Szofi kioldotta a szájpecket, és letörölte a férfi homlokát.

– Lassan lélegezz. Figyelj rám. Büszke vagyok rád.

De még nem volt vége.

Szofi felmászott az ágyra, a férfit óvatosan a hátára fordította – ő maga is átváltott. Az uralkodó nőből most próbatévő istenséggé vált. A tekintete továbbra is égetett, de volt benne valami új is: elismerés. Elfogadás.

A férfi karjai újra lekötve, lábai enyhén széttárva. Szofi fölé térdelt, lassan ereszkedett rá, arcától csak pár centire.

– Most te adsz. Te szolgálsz. Az ajkaiddal, a nyelveddel, a lelkeddel. És nem állhatsz meg… amíg én azt nem mondom.

Ahogy Szofi ráereszkedett, Dávid teste remegett. Nem a fájdalomtól – hanem a mélységtől. Az ismeretlentől. És attól, hogy most végérvényesen átadta magát valakinek.

A mozdulatok ritmusa lassú volt, de kérlelhetetlen. Szofi teste és illata betöltötte a világát. Minden pillanatban csak ő létezett számára. A légzése szabályozta Dávidét, a sóhajai irányt adtak a nyelvének, a teste mozdulatai vezették minden rezdülését.

Az idő megszűnt. Nem tudta, mióta tart, csak azt, hogy már nem tudna mást csinálni. Még ha lehetne se.

És amikor végül Szofi megállt, kezeivel megtámaszkodott a férfi mellkasán, a tekintete már nem parancsolt – hanem értett.

– Most már tudom… hogy maradsz – mondta halkan.

A levegő súlyos volt. Nem a fájdalomtól, nem is a testi fáradtságtól – hanem attól a belső csendtől, ami csak akkor érkezik, ha valaki teljesen átadja magát. Dávid teste remegett, de már nem az ütésektől vagy a félelemtől. Inkább egyfajta megkönnyebbüléstől. A kötél, a feszültség, a fájdalom mind elillant. Maradt csak ő – meztelen, kiszolgáltatott, nyitott.

Szofi lassan lemászott róla, majd minden sietség nélkül oldani kezdte a kötéseket. Először a bokáit, aztán a csuklóit, végül leült mellé, lábait maga alá húzva. Egy puha takarót terített a férfira, aki nem szólt, csak lehunyta a szemét.

– Itt vagyok – mondta Szofi, lágy hangon, miközben végigsimított az alkarján. – Nézz rám, Dávid.

A férfi lassan kinyitotta a szemét. Nem volt benne félelem. Csak… nyers őszinteség. Egyetlen szó nélkül is üzent: „Megtettem. Átadtam magam.”

Szofi egy puha nedves kendőt vett elő, óvatos mozdulatokkal megtörölte Dávid hátát, karjait, arcát – úgy, mintha valami értékes szobrot tisztítana. Nem volt benne semmi szexuális. Csak figyelem és gyengédség.

– Itt vagyok veled. Itt tartalak – mondta csendesen. – Amit ma elvettél magadból, azt most visszaadom.

Dávid halkan megszólalt:

– Kicsit… üres vagyok. De jó üres.

– Tudom – bólintott Szofi. – Ez természetes. Nagyon mélyre mentünk. Most a tested is, a lelked is vissza kell, hogy térjen. Ezért vagyok itt. Ezért fontos az… utána.

A férfi megmozdult, lassan átkarolta Szofit. Ő pedig azonnal reagált – hagyta, hogy a férfi a vállára hajtsa a fejét, és egy ideig csak simogatta a haját. Némán. Nincs több szerep, nincs dominancia, nincs szabály – csak két ember, akik között most már valami mélyebb, kimondhatatlanul valódi dolog szövődött.

Szofi elővett egy kis üveget a komód tetejéről, melegítő testápoló volt benne – illatában levendula és szantál. Elkezdte Dávid hátát finoman masszírozni vele. Nem nyomott erősen, csak épp annyira, hogy a férfi érezze: itt van, érinti, vigyáz rá.

– Emlékezz erre, amikor majd holnap reggel visszatér minden a normális kerékvágásba – mondta Szofi. – Emlékezz, hogy ez is te vagy. Az, aki tud engedni. Aki mer kiszolgáltatott lenni. És nem lett tőle kevesebb… csak mélyebb.

Dávid szeme megtelt könnyel, de nem sírt. Szofi lehajolt, homlokát az övéhez érintette, és csak ennyit suttogott:

– Köszönöm, hogy bíztál bennem.

A csend elnyelte a szavakat, de egyikük sem bánta. Mert már nem volt mit mondani.

Ott, abban a kis piros szobában, ami órákkal korábban a fájdalom és gyönyör szentélye volt, most béke és intimitás lakozott. És bár a kinti világ újra elnyeli majd őket reggel, ezt az éjszakát – és amit ott találtak – nem veheti el tőlük semmi.