Az első szabály 1.rész

A szobát feszültség szőtte át, olyan sűrű volt, hogy szinte megállt benne az idő. Lilla térdelt a padlón, pontosan a szőnyeg széléhez igazítva a térdét, ujjaival a combját markolta, hogy még véletlenül se mozduljon meg. Fejét leszegte, a hajtincsei a szeme elé lógtak, de nem mert igazítani rajtuk. Tudta, hogy figyelem minden rezdülését.

Aznap volt az első nap, hogy elfogadta a szabályaimat. A levelezéseink, a hosszan tartó beszélgetések, a bizalom lassú, de biztos építkezése elhozta a pillanatot, amit mindketten vágyakozva vártunk. Végre "megérkeztünk", ott térdelt előttem, éreztem a légzésén, hogy a vágyain túl ott reszketett benne az izgalom, az ismeretlentől való félelem.

Odamentem hozzá, és nem szóltam. Csak körbejártam, mezítláb, hangtalanul. A teste megfeszült, amikor mögé léptem, és végighúztam az ujjaimat a tarkóján. A bőre libabőrös lett. Semmit nem tettem, amit nem engedett volna, és mégis minden mozdulat egy határt súrolt benne. Pont, ahogy szerette. Pont, ahogy vártam.

– Mi a három szabály, Lilla? Kérdeztem halkan, de határozottan.

– Engedelmesség, őszinteség, diszkréció suttogta azonnal, hibátlanul.

– Helyes, válaszoltam. És ma az első szabályt tanulod meg igazán.

A kezembe vettem a fekete bőrbilincset. Nem kellett elkapni a kezét. Maga nyújtotta felém. Mindig lenyűgözött az, ahogy átadta magát. A bilincs halk kattanással zárult a csuklóján, majd a másik is. A láncot a szoba közepén lógó kampóhoz kapcsoltam. Nem fájt neki, csak tehetetlenné tette. Szemére helyeztem a szemkötőt,rózsaszín,bőr,szőke hajával úgy mutatott, mint egy hercegnő. Még semmit sem tettem, de már érezte, nincs kontrollja. Mindene az enyém.

– Ma megtanulod, mit jelent, ha én irányítok mondtam, és a hangom mélyebb lett. Nem kell gondolkodnod. Csak érezned.

Egy vékony bőrkorbácsot vettem a kezembe, de először csak végig simítottam a hátán. Minden érintésemnél megfeszült. Nem tudhatta, mikor jön az első csapás. És ez volt benne a legizgalmasabb. Az elméje játszmát vívott: akart is, félt is. És ez a kettősség formálta tökéletes szubmisszív lánnyá.

Az első ütés halk volt, de pontos. A fenekére mért csapás nem hagyott nyomot, még. Csak figyelmeztetés volt, hogy mostantól más szabályok szerint élünk. A második már élesebb volt. És a harmadik után hangosan felsóhajtott.

– Számolsz mondtam. Minden csapást.

– Egy…, lehelte.

– Hangosabban. Magabiztosan. Ne bújj el a hangod mögé.

– Egy! Ismételte, már erősebben.

Megálltam a hetediknél. Nem azért, mert elég volt. Hanem mert ennyi is elég volt arra, hogy elveszítse a gondolkodást. A bőrén piros csíkok futottak végig, szinte festett mintaként. Nem szenvedett, vibrált benne a vágy. Lassan eloldottam a bilincset, és finoman magamhoz húztam.

Ügyes voltál. De ez csak az első lecke volt.

A karjaimba omlott. Már nem csak a szófogadó, szabályokat ismétlő lány volt, hanem az, aki egyre mélyebbre merül ebben a világban. És én ott voltam, hogy vezessem..

„folyt köv.”