A maszk mögött

A nyári este kellemes volt, a céges buli pedig már órák óta zajlott a Duna-parti teraszon. A füzérek halvány fénye alatt kollégák nevetgéltek, poharak koccantak. Péter, az IT-részlegről, egyedül állt a bárpultnál, ujjával körözve az üres pohár peremén.

– Egy gin-tonikot, jéggel – szólalt meg mellette egy hang.

Péter odafordult. Eszter volt az, a marketinges lány, akivel alig pár szót váltott korábban.

– Hé, szia – mosolygott. – Nem is tudtam, hogy te is jössz.

– Úgy tűnik, néha muszáj megmutatkozni – válaszolta, miközben átvette az italát. – De azt hiszem, most jól tettem.

– Tényleg? Miért?

– Mert most beszélgetek veled – nézett rá, és egy pillanatra nem eresztette a tekintetét. Péter érezte, ahogy a nyakán feljebb szalad a hő.

– Hát… örülök, hogy így gondolod – motyogta.

– Tudod, Péter – folytatta Eszter, miközben belekortyolt az italába –, mindig is kíváncsi voltam rád. Olyan csendes vagy, de figyelsz. Látom rajtad. Tudsz hallgatni, és... szerintem az ritka.

– Az emberek általában nem szeretik a csendet – mondta ő óvatosan.

– Én imádom. A csend enged figyelni. Kontrollálni. – A hangja megváltozott. Mélyebb lett. – És van, akinek jól áll, ha irányítják.

Péter felnevetett, kissé idegesen.

– Ez most bók vagy fenyegetés?

– Talán egy kis bevezető – mondta Eszter, és az ajkai sarkában felsejlett valami sejtelmes. – Szereted, ha elveszíted az irányítást, Péter?

Péter megdermedt. A kérdés egyszerre volt zavarba ejtő és izgató. Olyan természetességgel tette fel, mintha csak azt kérdezné, hogy van-e cukor a kávéjában.

– Őszintén? Nem tudom. Azt hiszem, soha nem próbáltam igazán... elengedni magam.

– Mmm – hümmögte Eszter. – Akkor lehet, ideje lenne.

Péter lenyelte a nyálát. A fülledt este hirtelen még melegebbnek tűnt.

– Te... ilyen dolgokkal foglalkozol?

– "Ilyen dolgokkal" – ismételte nevetve. – Domináns vagyok, Péter. A szó teljes értelmében. Nem játszadozom. Vagy ha igen, azt komolyan veszem.

– És... mit jelent ez pontosan? Mármint, nálad.

Eszter közelebb hajolt.

– Azt, hogy ha belépsz a szobámba, többé nem te irányítasz. A tested, az engedelmességed, a tekinteted – mind az enyém. De csak akkor, ha valóban akarod.

– És... ha azt mondom, érdekel?

Eszter lassan végignézett rajta, az ajkai épp csak elnyíltak.

– Akkor holnap este kilenckor várlak. Cím: Ferenciek tere 5, második emelet, 12-es ajtó. Kopogj háromszor.

– És ha mégsem megyek?

– Akkor csak egy kellemes beszélgetés volt a pultnál. De ha mész… akkor egy új világ nyílik ki előtted.

Folytatás – Másnap este

Péter ott állt az ajtó előtt. Ferenciek tere 5, második emelet, 12-es ajtó. Pontosan úgy, ahogy Eszter mondta. Ujjai kissé izzadtak voltak, miközben három határozott kopogással jelentkezett.

Az ajtó szinte azonnal kinyílt. Eszter ott állt előtte, fekete, testhez simuló ruhában. A ruha anyaga matt és fényes részek játéka volt – egyszerre volt elegáns és... fenyegetően csábító.

– Pontos vagy. Ez jó jel – mondta halkan, majd félreállt az ajtóból. – Lépj be.

Péter belépett. A lakás csendes volt, félhomály borult mindenre. Lágy, vöröses fény szűrődött egy sarokban álló lámpából. Nem volt túl sok bútor, csak egy nagy fotel, egy hosszú kanapé és egy alacsony, fekete szekrény. A falon sötét színű selyemtakaró lógott, mintha elrejtett volna valamit.

– Vedd le a cipőd – utasította Eszter.

Péter engedelmeskedett.

– És most, ülj le.

Leült a kanapéra, mereven, feszülten. Eszter nem ült le mellé, hanem megállt előtte. A cipőjének sarka halk koppanással érte a padlót minden lépésnél.

– Mielőtt bármi elkezdődne, szeretném, ha kimondanád: mit akarsz.

Péter tétovázott, de aztán felnézett rá.

– Azt akarom... hogy vezess. Hogy átadjam magam neked.

Eszter szemei elkomolyodtak.

– És tisztában vagy vele, mit jelent ez? Nálam nincs játék, ha már elindultunk. Meg kell bíznod bennem – és engedelmeskedned kell. A legapróbb dolgokban is.

– Bízom benned – mondta Péter.

Eszter elmosolyodott, majd lassan lehajolt hozzá, annyira közel, hogy érezni lehetett a parfümjének fűszeres, balzsamos illatát.

– Akkor most kezdjük.

⟡

Péter mezítláb állt a szoba közepén, Eszter utasítására levette az ingét is. Eszter mögé lépett, finoman végighúzta ujjait a lapockái között.

– Látod, mennyire feszült vagy még mindig? – suttogta. – A tested próbálja őrizni az irányítást. De én szépen lassan elveszem tőled.

A nő egy puha selyemszalagot vett elő a szekrényből, majd Péter szemei elé tartotta.

– Megengedem, hogy megérintsd. Csak most.

Péter ujjai végigsimítottak az anyagon. Hideg és sima volt, mint az ígéret maga.

– Most becsukod a szemed, és hagyod, hogy elvegyem tőled a látásodat.

A férfi szótlanul bólintott. A kendő a szeme elé került, elzárva őt a világtól. A sötétségben a hallása kiélesedett – minden egyes mozdulat, minden lélegzet most hatványozottan érződött.

Eszter körbejárta. Ujjai időnként végigsiklottak Péter testén: a nyakán, a mellkasán, a csípőjén. Néha csak egy pillanatra, néha kicsit tovább időzve. A hatás hipnotikus volt.

– Minden érintésem parancs, minden szünet egy újabb lehetőség a vágyra – suttogta a fülébe. – Ha túl sok, csak egy szót kell mondanod. Ez a biztonságod. A szó: "borostyán".

Péter bólintott.

Eszter mögé lépett, és két puha bilincset csatolt a csuklójára. Nem szorosan – csak annyira, hogy érezze a fogság illúzióját. Az ujjaival újra végigsimított a mellkasán, majd egy hirtelen mozdulattal megcsípte a bordái alatt. Péter megborzongott.

– Tetszik a tested reakciója. Engedelmes, mégis vibrál benne az ellenállás. Még küzdesz magaddal. Ezt imádom.

Eszter lassan a mellkasához hajolt, és egyetlen, puha csókot nyomott a nyakához. Aztán még egyet. Majd a fogaival épp csak megkarcolta a bőrt.

Péter remegett. Már nem tudta, hogy az izgalomtól, a félelemtől, vagy a gyönyör kapujában állva.

– Most már az enyém vagy, Péter. Teljesen – mondta Eszter. – És én pontosan tudom, mit kezdjek veled.

Péter továbbra is a szoba közepén állt, mezítláb, ing nélkül, szemét selyemkendő fedte, csuklóin puha bilincsek. A tér lehalkult körülötte, minden érzékszerve feszült figyelemmel kémlelte Eszter minden mozdulatát.

– Most elkezdjük a próbatételt – mondta Eszter, miközben elhaladt előtte. A hangja olyan volt, mint a selyem a bőrön: lágy, de alattomosan fenyegető. – Figyelj a szavaimra, ne kérdőjelezz meg. Ha engedelmeskedsz, megjutalmazlak. Ha hibázol, azt is megtanulod, mit jelent.

Péter bólintott. A torka kiszáradt, a vágy és az idegesség finoman kavargott benne.

– Állj terpeszbe. Kezeket a hát mögé. Feszítve, de ne görcsösen.

Megmozdult, igyekezett pontosan követni az utasítást.

– Jó kezdet – jegyezte meg Eszter. – Most mondd: „Nem vagyok több most, csak egy test, amit te vezetsz.”

– Nem vagyok több most… csak egy test, amit te vezetsz – ismételte Péter, kissé elhaló hangon.

– Erősebben. Határozottan. Hinned kell benne.

– Nem vagyok több most, csak egy test, amit te vezetsz – mondta ezúttal hangosabban, tisztábban.

Eszter elégedetten biccentett, bár Péter ezt nem láthatta. A nő ujjai egy hideg fémtárgy után nyúltak a szekrényen – egy vékony, bőrpánttal díszített pálcika volt, nem fájdalmas, inkább figyelmeztető.

– Most mozdulatlan maradsz. Bármilyen reflex, rándulás – azt is számolom.

Egy percen keresztül semmi sem történt. A csend szinte nyomasztó volt, Péter agya cikázott – „Mikor történik valami?” – majd egyetlen határozott csatt érkezett a bal combjára.

– Ah! – nyögött fel, de nem mozdult meg. A pálca nem fájt igazán, csak megijesztette. Aztán még egy ütés érkezett – pontosan a másik oldalra.

– Ez nem büntetés volt. Ez figyelem. Ez a fókuszod – mondta Eszter. – Most mondd: „Minden érintésed formál. Engedem, hogy újrateremts.”

– Minden érintésed… formál. Engedem, hogy újrateremts – lehelte Péter.

Eszter a vállához lépett, és két ujját végigvezette a gerince vonalán.

– Most letérdelsz. Lassan. Csendben. Hát egyenes. Térdek csípőszélességben.

Péter lassan engedelmeskedett. Ahogy letérdelt, egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és a jobb térde túl messzire csúszott.

Csatt.

A pálca egy gyors ütést mért a feneke felső részére. Nem fájt mélyen, inkább meglepte.

– Ez volt az első hiba. Nem figyeltél a testedre. Figyelj. Ez most nem a testedé. Az enyém. A figyelmetlenség sértő.

– Bocsánat, Úrnő – mondta halkan.

Eszter egy pillanatig hallgatott, aztán egy selyempárnát csúsztatott a térde alá.

– Megbocsátok, mert őszinte vagy. De mostantól a bocsánatkérésed mindig térdhajlítással jár. Megértetted?

– Igen, Úrnő.

– Ismételd: „A fegyelmezettség a tiszteletem kifejezése.”

– A fegyelmezettség a tiszteletem kifejezése.

– Jó fiú. Most a kezedet nyújtsd előre, tenyérrel felfelé.

Péter kinyújtotta a kezeit, és érezte, ahogy Eszter valami hideget helyez rá: két fémsúlyt, nem nehezek, de éppen elég kellemetlenek ahhoz, hogy ne akarja leejteni őket.

– Ezt hívják „alázat súlyának”. Tartod őket, míg engedélyt nem kapsz letenni. És minden perc, amit kibírsz, egy újabb perc, amit tőlem kapsz.

Péter nem szólt semmit. Ott térdelt, szemét takarta a kendő, a keze remegett a súly alatt, de a bensőjében valami más is megmozdult. Egyfajta csendes, mélyről jövő áhítat. Mintha valamit valóban elengedett volna magából – és valami új formálódott volna helyette.

Eszter odalépett mellé, lehajolt, és a füléhez hajolt.

– Ezt nevezik szolgaságnak. Nem gyengeség – erő, amit nekem adsz. És én ezt becsülöm.

A szoba csendje sűrűsödött. Csak Eszter sarkainak koppanása, Péter egyre nehezülő légzése, és a fém súlyok halk zörrenése hallatszott. Péter karjai remegtek – nem csak a súlytól, hanem az éber figyelemtől, amit a teste tartása követelt.

Eszter végül megszólalt, lassan, puhán:

– Már tíz perce tartod. Szép teljesítmény, szolga. Most tedd le a súlyokat a padlóra – hangtalanul.

Péter elengedte őket, de a jobb kezéből kicsúszott az egyik, és finoman koppant a parkettán. A hang nem volt éles, mégis metszőn visszhangzott a csendben.

– Mi volt ez? – kérdezte Eszter, mozdulatlanul.

– Elnézést… kicsúszott. Nem akartam.

– Nem akartad… De mégis megtörtént. Én nem kérdeztem, hogy akartad-e. Csak az eredmény számít. Az irányítás hiánya az én bizalmam elárulása.

Péter hallgatott. A szégyen szinte tapintható volt.

– Emlékszel, mit mondtam? Minden hibának súlya van. És a fegyelem nem a hibák elkerülése, hanem a szándék utáni felelősségvállalás. Térdre – teljes testtel. Homlok a padlóra.

Péter lassan leereszkedett. A mellkasa a földet érintette, a homloka a hűvös padlón pihent. Teste összehúzódott, mint aki imára készül.

– Ez a helyed most. Megalázkodva. Alázatban nincsenek szavak. Most hallgatni fogsz.

Eszter elvette a kendőt a szeméről, de Péter nem mert felnézni. A fény bántotta a szemét, de nem ez volt az oka, amiért lent maradt. Hanem a szavai súlya.

Eszter a szekrényhez ment, és elővett egy vékony, selyemszálakkal font korbácsot – nem fájdalmas eszköz, inkább jelképes. Lassan végigsétált Péter hátán a szálakkal, majd egyetlen, közepesen erős csapást mért a lapockái közé.

– Ez az első. Az emlékeztető.

Csatt.

– A második: a határ, amit átléptél.

Csatt.

– A harmadik: a megtisztulás.

Csatt.

A csapások után Eszter leguggolt mellé, ujjait finoman végighúzta Péter haján, majd halkan szólt:

– Most nézz fel rám.

Péter lassan emelte a fejét. A szeme vörös volt, de nem a fájdalomtól – inkább a meghatottságtól, a szégyentől, amit tisztán érzett, de ami furcsamód nem alázta meg, hanem felszabadította.

– Mit tanultál?

– Hogy a figyelmem nem az enyém, hanem a tiéd. És ha elengedem, elveszlek vele téged is, Úrnő.

Eszter bólintott. Arca szigorú volt, de a szemei lágyak. Az ellentmondás, ami uralta őt: könyörtelen következetesség és gondoskodás.

– Akkor most felállhatsz. Lassan. A hátad egyenes. Már nem hordozod a hibád súlyát – letetted, amikor elfogadtad.

Péter felállt, kissé remegve, de szilárdabban, mint korábban.

Eszter egy puha kendőt hozott, és megtörölte a nyakát, mellkasát – törődő, gyengéd mozdulatokkal. A szeme újra őt fürkészte.

– Most kapsz tőlem valamit. A bizalmam jeleként.

A nő elővett egy vékony bőrkarkötőt – egyszerű volt, fekete, belül egyetlen betű: „E”.

– Ezt csak akkor viseled, ha valóban érzed, hogy alázattal szolgálsz, nem félelemből, hanem szándékból. Érted?

Péter bólintott. Felé nyújtotta a csuklóját. Eszter rácsatolta a karkötőt.

– Most menj haza. Ne szólj semmit. Csak menj – de másként, mint ahogy jöttél. Már nem ugyanaz az ember vagy.

Péter lassan felvette az ingét, cipőjét, egy utolsó pillantást vetett rá, majd szó nélkül kilépett az ajtón.