Átadom magam

Az este csendje lassan rám borul,

szívemben vágy, mi suttog és vonul.

Gondolatod láncra ver, nem enged,

parancsszavad bennem mélyen zendül meg.

Te, az érett, bölcs úrnő, a rend,

ki pillantásával is térdre kényszerít.

Hangod, mint ostor, édesen szelíd,

mégis belém mart minden egyes igét.

Térden állok. Nem kényszer, nem félelem

vágyam csupán, hogy szolgálhassak teljesen.

Nem csak testem, de lelkem is Tiéd,

mert benned leltem rendet és keretet.

Tenyered nyomát őrzöm bőrömön,

mint pecsétet, mit büszkén viselek.

A fájdalom tőled büszke áldozat,

s minden csapás egy újabb vallomás.

Nincs határ, mit ne lépnék érted át,

csak hogy lássam arcodon a szigort és mégis a vágyodást.

S mikor engeded, hogy tekintetem rád vessem –

tudom: alárendeltként vagyok, érted teljesen.