Szolga Tibor verse: Átadott lélek

Átadott lélek

Selyembe zárt most a pillantása,

édes parancsot súgott némasága.

Szava, mint ostor, nem sebezett,

csak lelkemben mély nyomot eresztett.

Mozdul, s a világ meghajlik nyomban,

úrnőm vagy, szívemben, gondolatomban.

Lánc nem kell, bilincs csak mély képzelet,

hisz engedelmességem hajtja végtelen létemet.

Térdre hull az idő, ha le néz,

parancsa bennem száz igét idéz.

Nem fáj, csak éget, akarata bizalmas,

mint mécses lángja: szelíd, de hatalmas.

Simít, és tudom: nem kér, csak vesz,

mégis e hódolat lelkemre reményt tesz.

Nem kín, mi húz, de valami másba öltözött,

egy néma áhítat, mely mélyre költözött.

Ő az eső, én a föld alatta,

ő a villám, én a domb lankája.

Nem rabság ez csupán hűség-játék,

hol én vagyok a csend, s ő minden szándék.