Bilincs és bársony

Sötétbe burkol a vágy illata,

bőr serceg, mint parázs hamva,

csendben zeng a póráz nesze,

ahogy a határ peremére vezet.

Kezed nyakamon – nem erőszak, csak rend,

én önként hajlok, s te vagy a rend,

szemedben parancs, ajkad igézet,

uralmad alatt lehetek végre részed.

Csattan az ostor, de nem fáj a zaj,

minden ütés egy csók, ami mar.

Gyönyörbe szőve a fájdalom fénye,

törésemben rejlik a vágy zenéje.

Nem kín ez – csak testünk nyelve,

szavak helyett bilincs a mese,

minden kötél egy új határ,

ahol a lélek meztelenül jár.

Hódolat, bizalom – nem bűn, csak tánc,

ahol én adom, te veszed át,

s mikor már mindent elvettél,

egy mosolyban adod vissza még.