III. Ahol a test már nem számít, csak az engedelmesség

A szoba sötét volt, csak egyetlen lámpa világított hideg, fehér fényben. Az Úr nem szólt, csak ott állt, felkészülten. Szolgalány már a padlón feküdt előtte meztelenül. Álla a hideg kőhöz simult, combjai elernyedtek, karjai a teste mellé rendeződtek, mint egy kikészített tárgy. Nem keresett tekintetet. Nem volt kérdése. A teste már csak egy funkciót töltött be: rendelkezésre állni.

Nem volt rögzítve, lekötözve, mégsem mozdult. Nem kellett hozzá lánc, se kötél. A fegyelme már a húsába ivódott. Az Úr lassan lépett közelebb, minden lépés egy újabb ítélet volt: Most jön, amiért itt vagy. Nem magyárazok. Nem kérdezek. Használni foglak.

A férfi leguggolt, és egyetlen mozdulattal Szolgalány hajába markolt. Felrántotta a fejét, és mélyen, erőből tolta be a farkát a szájába. Nem volt előjáték. Nem volt figyelmeztetés. Csak a nyers, állatias behatolás. A torok nyíltan, szinte vakon fogadta be. A ritmus könyörtelen volt – gyors, erős, kegyetlen. A fej újra és újra előrelendült, a nyak megfesüzült, a nyál fröccsent. A száj nem csókot adott – hanem eszközként működött. Egy nyílás volt csupán, amit az Úr teljesen betöltött. A nyögés elakadt. Nem volt tér levegőre. Csak az öklendezés, a fuldoklás apró rezgései. Minden nyelés kényszer volt. Minden hang engedelmesség. A hajánál fogva tartotta, mint egy állat pórázát – és használta, mintha nem is ember lenne, hanem egy nedves, használati tárgy. Mikor már a lány szeme könnyben úszott, az Úr egy utolsó, mély lökéssel rápréselte a fejét a farkára. A száj szinte elnyelte. Aztán hátrahúzta – és Szolgalány teste csatakosan hullott vissza a padlóra, reszketve, zihálva, de hálásan. Mert a torok, ami megtelik, a szolgálat legelső kapuja.

Az Úr nem engedett szünetet. Megragadta a csuklóját, felrántotta, és a falhoz vágta. Szolgalány úgy csattant, mint egy rongydarab. De nem ellenkezett. A test elfogadta a mozdulatokat – mintha előre tudta volna, mi jön.

Az Úr lába durván szétfeszítette a combokat. Ujjai benyomultak a hüvelyébe, majd hirtelen a fenekébe is. Nem finoman. Nem kérve. Hanem úgy, mint aki a saját zsebében matat. A test nyögött, lüktetett, csorgott – de nem állt ellen. Mert már nem volt saját akarata. Csak formája – amit ő tölt meg tartalommal.

A férfi letolta magáról a nadrágját, és a lányt háttal a falnak szorítva, nyersen, erőből hatolt belé ütemesen. Dörömbölő, következetes ütem. A hús csattant a húson, a nyögés tompa volt, mint egy falon túli sikoly. Az egész nem emlékeztetett szeretkezésre. Inkább egy megszentségtelenített szertartásra – ahol a gyönyör nem cél, hanem eszköz.

A hajánál fogva hátrarántotta a fejét, és a fülébe morogta:

– Nem azért baszlak, hogy élvezz. Azért, hogy tudd, kié vagy.

A test válasza nem szó volt. Csak egy remegés. Egy halk, mélyről jövő, állati sóhaj. A test már nem is emberi. Inkább csak nyers hús, engedelmes nyílás, szolgáló vájat.

Az Úr visszalépett, szemügyre vette a testet. A mellbimbók sötéten álltak, remegtek. Rájuk csipeszt rakott. Nem finomat. Húzósat. A lány felszisszent – de a keze nem mozdult. A büntetés része volt az ünnepnek. Aztán elővette az övet. Széles bőr, kemény éllel. A fenékre csattant. Először csak egy ütés. Aztán még egy. És még. A vörös csíkok gyorsan születtek, mint véraláfutás nélküli karmolások. A hús nem szakadt, de sajgott. És a test minden ütés után egyre engedelmesebb lett. Mint a forró vas, amit csak így lehet formálni.

Az Úr a földre lökte, hasra fordította. A fejét lenyomta, a fenekét megemelte. Mint egy kurvát, akit pénz nélkül vesznek meg. A fenekébe nyúlt, először egy ujjal, aztán kettővel, majd az egész tenyérrel körkörösen feszegette. Szolgalány nyögött, de a teste nyitva maradt. Mert nem volt tovább kérdés, csak parancs. Nem volt többé szűkösség, csak cél: hogy mindent befogadjon, amit az Úr ad. A férfi újra és újra betolta a farkát a fenekébe, egészen mélyen. Nem kímélte. Nem törődött vele. Csak használta. Egy húsból készült nedves üregként. Egy tárgyként, amiért már nem kell küzdeni, mert az övé. Szolgalány arca a padlón pihent, nyála tócsát formált. Nem mozdult. Nem könyörgött. Csak engedett. Minden behatolással mélyebben belesüllyedt önnön semmijébe – ahol már csak az Úr számított.

Az aktus végén a férfi megmarkolta a lány fejét, magához húzta, és halkan annyit mondott:

– Ma csak egy test voltál. Egy eszköz, amit úgy használok, ahogy akarok. És akkor, amikor akarom.

A szoba csendes lett. A padló hideg. A test elernyedt. És a lány, ronggyá baszva, megalázva, kimerülten – boldog volt. Mert végre tényleg nem számított más – csak az engedelmesség. És az, hogy a használat cél volt. Nem eszköz. Nem kellett gondolkodni. Nem kellett vágyakozni. Csak teljesíteni. Szolgalány már nem volt nő. Nem volt ember. Csak Tulajdon.

folyt.köv.