II. Ahol a test már nem kérdez, csak engedelmeskedik

Az alázat nem mindig a csendben mutatkozik meg. Néha egyetlen szó nélkül is kiált: a testtel, a tartással, a készséggel. Szolgalány mostanra értette meg igazán, mit jelent az, hogy a test nem birtok, hanem eszköz. Nem a sajátja – hanem az Úré. Az alapvető szabály egyszerű volt: folyamatos készenlétben lenni, mint akit bármikor megérinthetnek, használatba vehetnek. A belső tágítók napnyugta után is bent maradtak – nem fájdalmasan, csak éppen annyira, hogy emlékeztessék: az engedelmesség nem ér véget az éjszakával.

Reggelente az Úr nem jelezte előre, mikor érkezik. Nem szólt. Egyszerűen csak megjelent, ha úgy érezte, Szolgalány kiérdemelte a használatot – vagy ha pusztán úgy kívánta. A test addigra már előkészített volt: tiszta, meztelen, illatos, ahogy egy porcelántálca is áll a komódon – nem kérdez, csak vár. A használat sosem volt játékos. Inkább szertartás. Volt, hogy hátulról, a földön, négykézláb. Vagy egyszerűen a falhoz szorítva. Máskor hason fekve, nyitott combokkal, arcán maszkkal – hogy ne lásson, ne halljon, csak érezzen. Az Úr mindig precíz és könyörtelen volt. Minden mozdulat, minden érintés birtokjogot jelentett. Egy jól irányzott ütés, egy nyers behatolás, egy csípés – mind ugyanazt az üzenetet hordozta: „Ez most nem rólad szól.” És Szolgalány teste nem ellenkezett. Csak reszketett – az örömteli kiszolgáltatottságtól. Mert már nem volt fontos, hogy eljut-e a gyönyörig. Csak az, hogy használata célt adjon az életének.

Ha az Úr nem tartózkodott a lakásban, a szolgálat akkor is folytatódott. Szolgalánynak ilyenkor napi feladatokat kellett teljesítenie – részletes utasítások alapján. Tisztítás, rendrakás, saját testének karbantartása, beszámolók írása. És ha valami hibádzott, az Úr következetesen kérte számon. Mert a figyelmetlenség is engedetlenség – csak csendesebb formában.

A szolgálat gyakran dokumentálva volt. Nem mindig, de elégszer ahhoz, hogy Szolgalány sose feledje: amit tesz, nem múlik el nyomtalanul. Kamerák, hangrögzítők, naplók – mind az Úr eszközei voltak, hogy megőrizze, amit birtokol. Nem a megszégyenítésért, hanem az ellenőrzés joga miatt. A rögzítés önmagában is tanítás volt. A test most nemcsak érez, hanem tanúsít. A mozdulatok súlyt kaptak. Egy elhibázott tartás, egy önkéntelen sóhaj, egy túl gyors mozdulat – mind nyomot hagyott, nemcsak Szolgalányon, hanem a felvételen is. És ez új szintre emelte az engedelmességet. Mert a kontroll már nemcsak jelen volt – hanem visszanézhető.

Voltak napok, amikor az Úr megosztotta a testet. Egy másik férfi érkezett, aki az Úr engedélyével használhatta Szolgalányt – felügyelet mellett, utasításra, pontos időre. A test ilyenkor még inkább tárggyá vált. Nem az élvezetek eszköze volt – hanem az engedelmesség bizonyítéka. És ez nem megalázás volt. Hanem megtiszteltetés. Mert aki mások előtt is szolgálhat – azt az Úr valóban magáénak tartja.

A büntetések nem voltak véletlenszerűek. Minden csapásnak célja volt. A pálca csíkokat hagyott a combján, a fenekén, a mellein – nem mélyeket, nem vérzőt, de emlékeztetőt. Reggelre elhalványultak, de a hatásuk még ott maradt. A csipeszek, a gyertyacsepp, a korbács – mind ismételhető, kiszámítható, következetes fájdalmak voltak. Szép rend szerint adagolva. Mert az Úr nem pusztítani akart. Hanem formálni.

Az esték gyakran újabb használattal zárultak. Szolgalány a tükör előtt térdelt – használat közben –, hogy láthassa, mivé válik: egyre szilárdabban, egyre visszafordíthatatlanabbul. És miközben szétfeszítve, szájpecekkel, fojtott hangokkal tűrte az irányítást, nem félt többé attól, hogy elveszítette önmagát. Mert ott, a padlón, egyre világosabbá vált számára, hogy amit más talán pusztulásnak látna – az valójában cél.

Szolgalány már nem kérdezett, mi jön holnap. Tudta: amit kap, nem szórakozás. Ez nem fantázia. Ez valóság. És benne élni fáj, de ott lenni benne – kiváltság.

folyt. köv.