Megjött a kurva - A kezdő szubmisszív nő előtörténete 2.

A nő már gyerekkorában furcsa, okos kislány volt. Míg bátyja elégedetlenkedett a család szegényes viszonyaival (mint kb. mindenkié az 1960-as, 80-as években), ő úgy találta, jó gyerekkora volt.

Az anyja néha elverte, ha későn ért haza, máskor arra kényszerítette, hogy egyen meg egy különösen utált ételt; De ő szerette a szüleit, a gyerekkorát.

Ahogy visszaemlékezett, tulajdonképpen csak háromszor verték meg nagyon, a többi általában "csak" fakanállal történt.

Ha a sarokba kellett állnia büntetésből, és esetleg föl sem nézhetett, arról álmodozott, hogy majd megsiratják (sőt: "majd jól megsiratják"), ha meghal. Legalábbis kiskorában. Később már másról.

"Középiskolás koromban már nem a sírásról álmodoztam. Már másról. Akkor már a testem is kezdett válaszolni valamire, amit nem tudtam megnevezni." gondolt erre később.

Sokszor menekült fantáziákba és játékokba. Időnként fura izgalom lepte el, ha látta dr. Mengele, khm, „munkáit” a "táborlakókkal", s furcsa dolgokat játszott a babáival.

"Szerettem orvosi könyveket nézegetni. A koncentrációs táboros dokumentumfilmeket. Persze, nem azért. De valamiért mindig izgatott lettem, ha valakiről hatalommal döntöttek. Ha valaki kiszolgáltatott volt. Ha a tekintetében ott ült a félelem – vagy az engedelmesség. Volt egy babám, akinek levágtam a haját, de persze nem nőtt vissza. Akit beöltöztettem, gumipólyába csavartam, orvososat játszottam és „kísérleteztem” rajta sztetoszkóppal, kopogtatóval. Azt játszottam, hogy ő nem beszélhet. Én viszont mindent tudok róla."

Máskor a könyvekbe menekült.

"A családi könyvtárban találtam valamit, ami nem nekem való volt. Vagyis: épp nekem való volt, csak senki nem akarta, hogy az legyen." Így idézte fel magában.

Szóval korán, még nemi érése idején(talán előtt is) kezébe akadtak De Sade márki, és Pauline Réage (Anne Desclos) könyvei.

Olvasta, és bizonyos helyzetek leírásakor forróság öntötte el, s megindult a fantáziája.

Aztán a szülei rájöhettek valamire, mert a könyvek eltűntek. Sokkal később vásárolta meg azokat magának újra. Minden sorára emlékezett.

Nagylányként lázadó lett, az iskolai osztály vezéregyénisége. Buliszervező és eminens tanuló. Jeles, de hétvégén időnként a legzsiványabb, legrosszabb rosszfiúkkal ment berúgni a pinceklubba. Mi több: egy idő után ő szervezte a klubot.

Ettől még önbizalma a pincében. Nem tartotta magát szépnek. ("Az egyetlen, ami ért valamit rajtam...")

Az emlegetett zsiványok is az ő vállán sírták ki magukat a nőügyeikkel, de őt magát sosem hívták volna találkára.

Legalábbis ő sosem vette észre, sem az említett rosszfiúk, sem a csendesebb „béták” (különféle B+, B-) vagy maguknak való „szigmák” jelzéseit.

Az „omegák” meg ugye, szokás szerint senkit sem érdekeltek.

Ha egy férfi egy nőnek meséli az érzelmi ügyeit (nőügyeit), az mi más lenne, mint... jelzés.

Csak ezt ő nem értette. Egyébként nem volt vele egyedül.

Amikor itt lett volna az ideje, nem tanult meg sem "elvárt módon" azaz nőiesen öltözködni, sem sminkelni, sem fodrászhoz járni. Később meg már minek tanult volna meg.

Egy igazi, célszerűen öltözködő bölcsész-punk keverék lett. Noha igazából nem volt jellegtelen, de tekintettel a nők között ősidők óta folyó kikészítési (smink) versenyre (melyet manapság már fejlett ipar is segít), mégis jellegtelennek minősülő nő.

Legalábbis így gondolt magára, jellegtelenként.

Ma úgy mondanánk: viselkedésben alfa, kinézetben béta (szigma, ha nőnél ez értelmezhető lenne), lélekben meg ő maga sem tudta.

És persze egy testi-lelki robbanóelegy.

Egyelőre: lefojtva.

folyt. köv.