Látogatás 2/2.

Látogatás 2 / 2.

(fiktív történet kitalált szereplőkkel és helyszínekkel)

1. Szintet lépünk – jelentette meg. – Ami volt a múltban, elmúlt. Olyan sokra voltál azzal, hogy már jobban bírod, és mikor itt a bizonyítás perce, inadba száll a bátorságod?

1. Uram – emelkedtem fel, és kiegyenesedtem. – A verésre gondoltam, és nem erre. – a kezében tartott, ijesztő fecskendő felé intettem szememmel, melybe éppen felszívta azt a csípős, zöldessárga folyadékot, melynek ampulláját a hűtőszekrény polcáról vette ki.

1. Hát jó – szemében megvetéssel intett a masszív asztal felé. – Térdelj fel rá, és dőlj előre, az asztalra tett karjaidra fektesd az arcod. Gyorsan, mielőtt meggondolom magam.

Kihúztam a széket, felléptem rá, majd az asztalra térdeltem, és felvettem a pózt. Mozgásom inkább darabosnak hatott, hiszen egyáltalán nem kívántam az injekciót. Szétlökdöste térdeimet, és utasított, hogy pucsítsak. Ezután megbökdöste fenéklyukamat, és amikor tétován ellazítottam, nem tétovázott, határozott mozdulattal megszúrta. Éreztem, ahogy a tű besiklik a nyíláson, és a fecskendő tartályát a szoros húsgyűrűn. Aprókat lihegtem, és felemeltem arcomat, majd kínosan nyögtem egyet. Igazított a fecskendőn, majd amikor látta, hogy minden önuralmamat összeszedve igyekszem tartani a pózt, könyörtelenül belém pumpálta a hideg, csípős folyadékot az utolsó cseppig. A procedúra nem tartott tovább egy percnél, mégis minden másodpercére örökre emlékezni fogok, ebben biztos voltam.

Amikor végre lemászhattam az asztalról, össze kellett szorítanom a fenekemet két kézzel, nehogy kicsorduljon belőlem a kapott gyógyszer.

1. Nnna – körülnézett, majd a sarokban álló padlóvázára mutatott. – Most hozz egy eszközt, amivel kibírsz egy jó huszonötöt.

Odabotorkáltam, és behunyt szemmel választottam a bőséges kínálatból. A sorsra bíztam ezáltal, hogy mivel fogok kapni. Vaktában tapogatózó kezem egy ezüstvégű, míves sétapálcát ragadott meg. Nem volt alkalmam cserélni, valami karcsúbbra, barátságosabbra, ez a bot nem suhogott annyira, mint a pálca, és vaskossága folytán nem is hajlott meg lendítés közben.

Odavittem és a kezébe adtam. Elismerően pillantott rám, és első dicséretét hallottam mai találkozásunk óta:

1. Nocsak, te aztán tényleg bizonyítani akarsz!

Nem feleltem, ismét a fenekemet tapogattam, egyrészt azért, mert még mindig fennállt a veszély, hogy egy-két csepp kicsordul fenéklyukamon, másrészt meg féltettem attól, ami következett.

Ezúttal a szék támláján kellett áthajolnom, és lekönyökölnöm a párnás ülőlapjára, de kapaszkodhattam is a szék lábaiba. Nem sokat teketóriázott, a tétovázás sohasem tartozott a tulajdonságai közé. Miután felvettem a pózt, megjegyezte, hogy azért választotta ezt, mert tart attól, hogy leguggolok, és így megnehezítem a dolgát. A szék támlája megakadályozza ezt.

Utána megtapogatta előbb jobbról, majd balról a fenekemet, megjegyezve, hogy húsosabb, mint amire emlékszik, majd megparancsolta, hogy számoljam, és minden ütést köszönjek meg. Régen is előfordult, hogy így vert el, így jobban tudott koncentrálni arra, hogy alaposan ellássa a bajomat. Ha szégyenkeztem fenekem miatt, ami az ő szemében hájasnak tűnt, ez gyorsan elmúlt, amikor váratlanul felelevenítette ismeretségemet a bottal. Az ütés nem volt valami nagy, bemelegítésnek szánta. Kivárta, míg tisztelettudóan kimondom a számot és megköszönöm, majd egy erősebb ütéssel folytatta. Megrándult a seggem, és majdnem felegyenesedtem, de erőt vettem magamon, és egy halk nyögés után kimondtam a számot és a köszönetet érte.

Tisztában voltam azzal, hogy alaposan el fog verni, és ha segítek neki, akkor a nyomok bizonyítani fogják, hogy férfivá értem az évek alatt, aki már nem nyafog, ha bottal kínálják a fenekét. A következő néhány ütéshez körüljárt, és sohasem tudhattam, hogy melyik oldalról fogom kapni. Meg-megtapogatta a forrósodó hurkákat seggemen, hűvös kezének érintését gyógyírként fogadtam, és igyekeztem a keze alá simítani bőrömet.

Ezután jobbról és balról kaptam egy-egy ötös sorozatot, szünet nélkül, és utána kellett számolnom az ötöket egyszerre, és megköszönni figyelmességét. A szék támlája pont megfelelő magasságú volt, így kényelmesen hajoltam át rajta, és le tudtam könyökölni a puha, dohánybarna kárpitozásra, is, mégis gyakran markoltam rá az ütést várva a szék lábaira is. Megítélésem szerint remekül haladtunk. Igaz, a bot kiadósan megnyögdeltetett, mégsem tehetettem szemrehányást, elvégre ez a dolga.

Magamfajta férfiembernek nem okozhat gondot, hogy fegyelmezetten megcsapassa a fenekét, ha mindketten, a dom és jómagam is úgy ítéljük meg, hogy erre bizony rászolgáltam.

Újra megtapogatta fenekemet, majd ügyesen kimérte a huszadik ütést, amitől ismét panaszosan nyögdécseltem, mielőtt kimondtam a számot és a köszönetet érte. Voltaképpen az jött át viselkedéséből, hogy elégedett velem.

Nem ugráltam fel, nem nyúlkáltam hátra, hogy kezeimmel védjem fenekem érzékeny bőrét, és még számolni is igyekeztem, nem is tévesztettem el. Így érkezett el az utolsó ütés, melyre mind a ketten nagyon készültünk. Váratlanul megparancsolta, hogy húzzam szét a fenekem, mert látni akarja, hogy vigyáztam-e a kapott gyógyszerre. Amikor megtettem, akkor támadt az az ötlete, vagy lehet, hogy már korábban forgatta a fejében, hogy a lyukamat is megkínálja egy ütéssel.

1. Kaptál már ide ütést? – dörzsölgette és nyomkodta fenéknyílásomat.

1. Még nem, uram – feleltem az igazságnak megfelelően.

1. Akkor most megérezheted, hogy milyen – felelte.

Erre nem számítottam, meglepett és meg is ijesztett a dolog.

1. Uram, úgy gondolja, hogy el tudja pontosan találni? – sandítottam fel rá.

1. Nem bízol bennem? – csóválta a fejét.

1. De, csak én még soha… nem kaptam oda.

1. Más érzés, és tovább is fogod fájlalni, mint a többi ütést – ismerte el, majd kicserélte a kezében lévő eszközt egy optimálisabbra. – Húzd szét, és tartsd mozdulatlanul, akkor nem kell megismételni. Ha megkaptad, nyomd össze a feneked, és felkelhetsz, mert igencsak meg fog gyötörni.

1. Igenis, uram – lihegtem izgatottan.

Valóban tartottam ettől a speciális ütéstől, és legalább ennyire attól is, hogy nem találja el elsőre, és ismételni kell. Minden önuralmamra szükség volt, hogy széthúzzam a fenekemet, és mozdulatlanul várjam, hogy megcsapja a lyukamat.

1. Ez az – szólt. – Most maradj így!

A következő pillanatban határozott, rutinos mozdulattal vágott egy rövidebb bottal a lyukamra, amitől felugrottam, összeszorítottam kezeimmel seggemet, és panaszosan nyögdécseltem.

1. Jól van, bebizonyítottad, hogy férfiasan állod a botot – dicsért újra. – Ég a tűz a lyukadban, ugye?

1. Nagyon – nyöszörögtem továbbra is panaszosan, és ugráltam, összeszorítva fenekemet.

1. Teszek rá egy kis kenőcsöt, ami hűsíti, mert ez igazán fájhatott – szólt, és egy tégelyt vett elő a hűtőből.

Hamarosan enyhült a fájdalom, főleg miután a vöröslő hurkákat is bekenegette, amiket a sétapálca okozott. Megjegyezte, hogy büszke lehetek a seggemre, mert szépen elkülönülnek az ütések, ami azt bizonyítja, hogy mindegyikre odatartottam.

Felöltöztem, és búcsúzóul ittunk még egy pohár száraz portóit. Boldog büszkeség feszegette keblemet, amikor felajánlotta, hogy alkalomadtán újra meglátogathatom.

Vége