Látogatás 1/2.

Látogatás 2 / 1.

(fiktív történet kitalált szereplőkkel és helyszínekkel)

Már egy ideje terveztem, hogy meglátogatom Gavint, akinek a vezetéknevét sem tudtam, de azt igen, hogy mit köszönhetek neki. Voltaképpen nem volt nehéz megtalálnom. Amikor megmondtam a nevemet, vagyis azt a nevet, amin ismert, csend támadt a telefonban. Aztán mindössze két kérdést tett fel. Mindkettőre igennel válaszoltam.

Azon a délutánon, amikor csendes, kertvárosi háza garázsajtaján beengedett, már gyülekeztek a kövek a gyomromban. Hiába, tizenvalahány éve nem láttam, és az emlékek már akkor felkavarodtak, amikor megszorította a kezem.

1. Tehát eljöttél – dörmögte, miután a garázsból néhány lépcsőfokon át a konyhába léptünk, és elém tette a kávét.

1. Voltaképpen – keresgéltem a szót, amivel elmondhatnám neki, miért jöttem.

1. Voltaképpen felemlékezted a régi időket – bólintott, és kanalával megkavarta keserű kávéját. Csak a kavarás kedvéért. Sem tejszínt, sem cukrot nem tett bele.

1. - I..gen – feleltem, és ismét csend támadt.

1. Beszélgetni akartál velem a verésről és egyebekről, és úgy véled, ideje megkapnod újra a járandóságodat – vette fel újra a beszélgetés fonalát.

1. Három… nem, lassan négy éve, hogy nem kaptam verést – vallottam be habozva.

1. Meg kell mondanom, ilyen idős férfiakat ritkán vállalok – felelte. – Miért gondoltad, hogy veled kivételt teszek?

Vállat vontam, és kerültem a tekintetét:

1. Talán a régi idők emlékére.

1. Ó, igen, a régi időkben havonta legalább egyszer elhoztad a segged. Rád is fért, hogy alaposan kiporolja valaki – gúnyos mosolyra húzta a száját. – Emlékszel, hogy vonyítottál a vesszőtől?

Elvörösödtem:

1. Hát, a vesszőt azóta se preferálom, de a szíjat, pálcát és botot nem utasítanám vissza.

1. A telefonban azt mondtad, hogy beszélgetnél a verésről, és nem bánnád, ha utána realizálódna is egy alapos büntetés. Mit gondolsz? Mennyire bírnád? Aki ennyi évet kihagy, annak nehéz visszazökkenni.

1. Nehéz az én koromban olyan domot találni, aki nemcsak, hogy jól forgatja az eszközöket, de vállalja is, hogy alaposan megleckéztet.

1. Ez mindig is így volt és így lesz. Ha elmúltál harminc éves, megzuhannak az esélyeid.

1. Azért nem mindenkivel szükségszerű, hogy így történjen – ellenkeztem. – Olvastam olyan középkori nemesemberről, aki még hetvenes éveiben sem nélkülözte a pálcát. Fitt és fiatalos lett tőle, és még a járása is délceggé vált.

1. Kivételt mindig lehet találni – biccentett Gavin, aki szintén a hetven felé közeledett, de mivel domként ez nem számított, sőt növelte ázsióját, hiszen az évekkel arányban a rutinja is javult.

1. Harminchét éves vagyok, de mégis gondot okoz domot találni – szakadt fel belőlem a panasz.

1. Úgy gondolod, hogy én vagyok az alkalmas dom, akitől megkapod a magadét? – vonta fel szemöldökét. – Már igen keveset vállalok. Jó, ha három-négy srác jár hozzám, huszonévesek, és őket is figyelmeztettem, hogy amint betöltik a harmincat, kereshetnek más domot.

1. Akár nosztalgiából is tehetne kivételt velem – bár ismeretségünk majdnem két évtizedre nyúlt vissza, sohasem mertem tegezni.

1. Nincs szükségem pénzre – legyintett. – Bár már nem praktizálok, elég jól megélek abból, hogy évtizedeken keresztül voltam a városi kórház egyik orvosa. Pár éve visszavonultam, és a tavaly a magánrendelésemet is szögre akasztottam.

1. Emlékszem – ismét kerültem a tekintetét. – a megismerkedésünk körülményeire.

1. Hogy is történt? Az én memóriám már nem olyan friss, mint a tiéd.

1. A magánpraxisán történt – a kihűlt kávé utolsó cseppjeit is kiittam, hogy ezzel is húzzam az időt. Az emlék nem volt éppen fényes, legalábbis az én részem benne inkább szánalmasnak mondható.

1. Elevenítsd fel az emlékezetemet – szólt kisvártatva, és kissé félredöntött fejjel szemlélt.

1. Nem nagy történet – szusszantottam, és igyekeztem elbagatellizálni a múltbéli eseményeket. – Az asszisztenciára bízott, akiktől egymás után három beöntést kaptam. Ez még egészen kibírható volt, hiszen volt már benne tapasztalatom. Utána következett a vizsgálat. Kissé kellemetlen kúppal folytatódott, majd jött a mumus, amitől annyira féltem. Amikor látta, hogy nem boldogul velem, mert gyávaságomból kifolyólag nem maradok nyugton, kiszólt a két markos asszisztensnek, akik lefogtak, és így kaptam meg életem első rectális injekcióját öntől. Ahogy ott hasaltam meztelenül a vizsgálóasztalon, kiszolgáltatva, sohasem felejtem el.

1. Emlékszem – mosolyodott el, és a gúnyos szarkalábak ismét elrendeződtek szeme sarkában. – Vinnyogtál közben, sehogy se akartad a fenéklyukadba, tiltakoztál, hogy bármit, csak ezt ne! A végére aztán egészen lenyugodtál, és így már akkor elengedhettek az asszisztenseim, mielőtt kihúztam a tűt. Szép teljesítmény volt, tekintve, hogy mennyire féltél. Akkor az asszisztensek egyike behozta a pálcát, és meggyőztelek, hogy a viselkedésed miatt rászolgáltál a verésre. Sohasem kaptál korábban, de magad is elismerted, hogy megérdemled. Hamarosan sor is került rá, néhány percet kellett várnod, hogy a gyógyszer felszívódjon. A két asszisztens közül az egyik a vállaidat, a másik a bokáidat fogta, általában ez beválik, és nyugton marad annyira a delikvens, hogy meg lehessen pálcázni. Végig nyüszítettél, és fogadkoztál, hogy jobban fogsz igyekezni. Mert miközben suhogott a pálca, megtudtad azt is, hogy a kúra tucatnyi rectális injekcióból áll, és még csak egyet kaptál meg.

1. Az első pálcázásom – bólintottam zavartan. – Pár nap múlva, a következő alkalommal már megfogadtam, hogy most uralkodni fogok magamon. Ugyan, mi az? Egy kis injekció! Miközben a kötelező három beöntést kaptam, el is mondtam a két férfinak, akik az asszisztensei voltak, hogy erősen elhatároztam, hogy most jobban fogom bírni. Tanácsokat is kaptam tőlük a rectális injekciózás alatti helyes viselkedésről. A kúpot is megkaptam kisvártatva, ehhez meztelenül könyököltem a vizsgálóasztalra, még nyögni se mertem tőle. De aztán megint az injekció következett. Láttam, ahogy felszívja abba az ijesztő fecskendőbe azt a zöldessárga folyadékot, és emlékeztem, mennyire feszített, és csípett benn. Ismét tiltakozni kezdtem.

1. Számítottam rá, mert azonnal senki sem hangolódik rá. Ezért miután ismét az asszisztensek lefogtak, hogy megszúrhassam a lyukad, már tisztában voltál azzal, hogy megint pálcázásban részesülsz utána. És a következő alkalmak sem történetek másképp. Egyszerűen annyira idegenkedtél a fecskendőtől, hogy rá is írtam a kartonodra, hogy nehezen fogadja a rectális injekciót. A pálca segített valamit, de az eredmény sohasem lett tökéletes.

1. Volt a praxisában olyan férfi, akinek jól lehetett szúrni a lyukát? – vetettem közbe, hallgatta hangomon, hogy nemigen hiszem.

1. Eleinte mindenki idegenkedett, de aztán kevés kivétellel beletörődtek, néhányan még meg is szerették. Ezek még a vitaminjaikat is így vették magukhoz. Nem voltak számosan, fél kezemen meg tudnám számolni, hogy harminc év alatt hány ilyen férfival találkoztam.

1. Őket nem kellett verni – sóhajtottam, mert eszembe jutott, hogy engem bizony kellett.

1. Tévedsz, a csípős injekció után kijár a pálca, a bot vagy a bot, és ők ezzel tisztában is voltak. Szinte hálásan nyögdeltek, miközben kapták a verést. Jutalmul szép nyomokat hagyott a pálca, és a hurkák is nagyon rendben voltak, mert a botot sem sajnáltam tőlük.

1. Ahogy tőlem sem – ismét sóhajtottam, megint szégyenkezve.

1. A vesszőt sehogy se preferáltad, vinnyogtál és ugráltál tőle, de aztán a pálca, a szíj, végül a bot remek eszköznek bizonyult.

1. Máig se kívánom a vesszőt – vallottam be. – De a pálca és a bot sokkal inkább olyan eszközök, amelyek megkívánják a férfias viselkedést. Már attól a gondolattól, hogy utána boldog elégedettség fog eltölteni, és néhány napig a büszkeségtől peckesen fogok járni, már azért megéri.

1. Nono, azért ne lelkesedj annyira, hiszen sohasem tartoztál azok közé, akik különösebben jól bírták a verést. Hiszen már az injekció ellen is tiltakozott a tested. Nem könnyítetted meg a dolgomat.

1. Megváltoztam – bizonygattam. – Már nem így áll a helyzet.

1. Valóban? – szeme megvillant. – Ezt be is kéne bizonyítani, így nem hihető számomra. Az emberek nem változnak lényegesen, ez a tapasztalatom.

1. Akkor nincs más hátra, gyakorlatban kell bizonyítanod, amivel dicsekszel – felelte vállat vonva. – Addig csak üres szócséplés. Az első felét már így is teljesítettem, amiben megállapodtunk: nyíltan beszélünk ezekről a kényes dolgokról. Most ideje levetkőznöd.

1. Teljesen?

1. Miért? – kezdte türelmét veszteni. – Régen, amikor hozzám jártál, nem kellett felfedned az egész testedet? Neked magyarázzam, hogy ez nemcsak a megalázásról szól, de a kötelező elővigyázatosságról is? Beleizzadsz, összegyűröd a ruhádat a folyamat alatt, és ebben kell kimenned a városba, hazajutnod. Szélsőséges esetben el is szakadhat.

1. Igaz – pironkodtam újra. Ezek már mind kimentek a fejemből.

Néhány perc, és meztelenül vártam a sorsomat, ahogy a második fele szólt egyezségünknek. Ugyanis nemcsak beszélgetést tartalmazott, hanem egy újabb kezelést. Előre tartottam attól, hogy a kimaradt évek miatt még rosszabbul bírom majd, ekkor már megbántam felelőtlen dicsekvésemet.

1. Lássuk csak, bokafogás! – parancsolta, majd amikor keserves ábrázattal elhelyezkedtem a rám parancsolt pózban, mögém lépett.

Nem, ő aztán soha nem kente be ujját és a lyukamat sem, mielőtt felnyúlt. Most sem változtatott ezen a szokásán. Könnyek szöktek a szemembe, és dühös voltam magamra, hogy még ettől a kemény vizsgálattól is tartok, amelynek elviselése már rutinból mennie kellene számomra, annyiszor csinálta velem. Gyakorlottan körbeforgatta bennem ujját, kitapogatott, hosszú évtizedek gyakorlatával tette velem, számtalan fenékben kotorászhatott, mióta a doktor címet neve elé illeszthette. Panaszosan nyöszörögtem, ő pedig tovább folytatta kellemetlen, feszítő tevékenységét, majd egy utolsó nyomás után kihúzta ujját.

1. Úgy látom, rendben van. Maradj így, ez ideális póz injekcióra. De ahhoz jobban kéne lazítanod.

1. Kérem, uram – nyöszörögtem. – Még sosem kaptam így injekciót a lyukamba, kérem engedje, hogy lehasaljak!

Folyt. köv.