Ösztön

RÉSZ 1.-- A tinta vére

A neve Lilith Veres volt.

Nem író volt. Varázsló. Démon. Tinta-istentisztelő. Aki egyszer a könyvét a kezedbe vette, utána már csak kötéllel lehetett letenni.

Nem volt túl ismert, de azok, akik olvasták, valahogy megszűntek normálisnak lenni. A karakterei nem éltek, ők uraltak. Minden regénye erotikus thriller volt, amit inkább kihunyt cigarettával olvastál, mint kávéval. És mindegyikben... valaki meghalt.

És most... én voltam az új karakter.

Nem tudtam, hogy miért választott engem. Egy középszerű, túlórázó pszichológus vagyok, aki terápiás fogvatartottakkal dolgozik, nem egy irodalmi ügynök. De ő – Lilith – egyszerűen csak megjelent a rendelőm előtt egy esős délutánon, fekete esernyővel és egy naplóval.

– Azt akarom, hogy segíts levezetni az új könyvemet. Terápiás céllal. – mondta.

– Nem vagyok írókhoz szokva – válaszoltam.

– Én sem terapeutákhoz. De ez nem terápia lesz. Játék lesz. Ha elbírod. – és elmosolyodott úgy, ahogy a macska néz az egérre.

---

RÉSZ 2 – Szabályok fájdalomra írva

A lakása… inkább szentély volt. A falakon nem képek, hanem láncok lógtak. Kéziratok a padlón, néhol viaszcsöppek, néhol vörös foltok, amik nem néztek ki véletlennek. A levegőben édes, fojtó szantál illat.

És egy szabálykönyv. Kézzel írt, fekete bőrborítású.

– Ez a játékszabály. Minden amit mostantól mondok, parancs. Minden amit érzel, inspiráció. És minden amit ellenkezel, csak elodázza az elkerülhetetlent – suttogta.

Nem szóltam semmit.

Aztán levetkőzött. Lassan. Tudatosan. A hegyes csípője fölött egy vékony pengecsíkú hegedés. Mögötte tükör. Magát nézte benne, miközben hozzám beszélt.

– A fájdalom nem az ellenségünk. A fájdalom a ceruzám. Te pedig a papírom leszel.

Maj

d elővett egy lovaglópálcát.

RÉSZ 3 – A fájdalom bekezdései

A lovaglópálca hangja éles volt. Nem túl erős, nem túl gyenge. Pont olyan, mint egy író első vágása a nyers kéziratba. Egy apró csapás a comb belső felén. Égetett. Nem erőszakos volt. Kontrollált. Mint minden, amit Lilith tett.

– Az első fejezet mindig a legnehezebb – mondta, miközben közelebb hajolt.

– Milyen fejezet? – nyögtem, miközben a pálca ismét lesújtott.

– A tiéd.

A következő percekben nem beszélt. Csak írt – a testemre. Egy vékony, fekete bőrszíjjal, amit játékosan korbácsnak használt. Csípések, simítások, körkörös mozdulatok, amik alig értek bőrhöz, mégis olyanok voltak, mintha belém karcolta volna a szövegeit.

Közben valahol halkan szólt zene. Lassú zongora, háttérben sejtelmes ütemmel. Mintha egy temetést és egy orgiát hangkeverőn át kevertek volna össze.

És akkor hozzám hajolt, a szememhez egészen közel.

– Emlékszel, amit mondtam? Ez nem terápia. Ez átírás. Te voltál valaki. Most én leszel.

---

RÉSZ 4 – Suttogások és jegyzetek

Másnap reggel a testem tele volt zúzódással. Finom, szabályos csíkok. Mint egy kód, amit valaki bőrbe vés. Lilith már nem volt ott. Csak egy üzenet az ajtón:

> „Ha folytatni akarod, hozd el nekem az egyik betegedet.

A legzavarodottabbat. Azt, aki titkol valamit.

Ő lesz a következő fejezet.”

– L

Ez már nem játék volt. Ez... egy könyv volt. De nem a polcra, hanem élő emberekre írva.

Tudtam, hogy tilos. Tudtam, hogy beteges. Tudtam, hogy benne van a bűn.

És mégis… valami belül azt súgta:

"Folytasd."

---

RÉSZ 5 – A vendég fejezete

Elvittem hozzá Adrit. Egy régi páciens. Borderline, önbántalmazó hajlamokkal, de intelligens, titokzatos és… gyanúsan vonzódott a fájdalomhoz. Lilith csak ránézett, aztán elmosolyodott.

– Tökéletes.

– Mit fogsz vele csinálni? – kérdeztem.

– Ami kell. Amit te nem mersz. Amit ő akar. Amit én írok.

A lakásban ekkor már kamerák voltak. Nem ipari stílusban, hanem filmesen – régi mozikamerák, lencsék, füstgép.

Ez nem szex volt. Ez színház.

Lilith lassan, gyengéden vette kezelésbe Adrit. Nem erőszakkal, hanem figyelemmel. Fájdalmat adott neki, de azt, amit ő akart. Adri sírt, de közben mosolygott. Az egész olyan volt, mint egy bizarr szertartás.

És én csak néztem. És jegyzeteltem. És… kezdtem megérteni valamit.

Lilith nem egyszerűen egy domme. Ő alkot. A fájdalomból. Mások lelkéből. Sötétségből. És mindennek valami célja volt.

---

RÉSZ 6 – A csapda

Egy héttel később a rendőrség keresni kezdte Adrit. Eltűnt. Nem jelentkezett munkába. A barátja bejelentette. És a legijesztőbb?

– A rendőr, aki a nyomozást vezette, már olvasta Lilith egyik könyvét.

A címe: „Az Árnyék Végtelenje”. Főszereplő: egy lány, aki eltűnik. Neve: Adri.

Ugyanaz a név. Ugyanaz a történet. Ugyanaz a... sors?

Elmentem Lilithhez. Üvöltöttem. Követeltem, hogy mondja meg, hol van a lány.

– Te hoztad őt nekem. Te döntöttél úgy, hogy betű leszel, nem toll.

– Ez nem csak könyv, ez bűncselekmény!

– Minden művészet bűn, ha igazán őszinte. Te csak nem vagy még elég mélyen benne. De már nem szállhatsz ki. Most jössz igazán…

Aztán valamit a kezembe nyomott. Egy kéziratot. Még befejezetlen volt. Az utolsó oldal üresen állt.

A címe?

„Te.”

RÉSZ 7 – A kézirat húsba írva

Az éjszaka, mikor elhoztam a kéziratot, nem aludtam. Egy üveg vörösborral ültem a kanapén, és csak néztem az üres utolsó oldalt.

Mintha szuggerálna. Mintha várt volna rám.

A következő héten újabb nők tűntek el – különböző korúak, háttérrel, de egyvalami közös volt bennük: mind pszichológiai terápiára jártak.

És mindegyikről készült novella Lilith új kéziratában.

Nem volt véletlen. Nem inspiráció volt. Ez egy élő könyv volt. Egy áldozati könyv.

---

RÉSZ 8 – A Szertartás

Egy éjszaka Lilith meghívott valahova. Nem a lakására. Egy elhagyott színházba a város szélén.

Odabent füst és vörös fény. Lassú, hipnotikus zene. Feketére maszkírozott alakok – nők, férfiak, arctalan szolgák. Minden mozdulat olyan volt, mintha egy rituálé részese lennél.

Lilith ott állt a színpad közepén. Meztelenül, csak bőrszíjak és véres piros selyem takarta. A testére szavak voltak írva fekete tintával.

– Ma te leszel a főszereplő. – mondta.

– Mi ez? Mi folyik itt?

– A befejezés. Az utolsó oldal. A könyv lezárása.

Megkötöztek. Nem erővel, hanem szinte szeretettel. Mint mikor valaki egy ajándékot csomagol, nem áldozatot.

Lilith fölém hajolt. A kezében egy kis ezüst késpenge. A borotvált mellkasomra írni kezdett vele – nem mélyen, de érezhetően. Vésni.

– Te írtad meg ezt a történetet, csak nem vetted észre. Én csak leírom helyetted.

---

RÉSZ 9 – Az utolsó jelenet

A rituálé nem volt csak szex. Nem volt csak kín. Ez alkotás volt.

Lilith nem egyszerű domináns nő volt. Ő egy isten-komplexusos írónő, aki a testekből épített irodalmat. Minden csapás, minden vágás, minden sikoly egy újabb mondat volt.

És én... én engedtem neki.

A testem meztelen volt, de az elmém meztelenebb. Már nem éreztem fájdalmat. Csak a történetet. Azt, amit ő írt belém.

És akkor belém suttogta:

– A fájdalom a nyelv. Az engedelmesség a tinta. Az orgazmus a pont a mondat végén.

És jött is. Nem testből. Lélekből. Egy olyan mély, vad kielégülés, amit sem szex, sem drog, sem élet nem tud újra adni.

---

RÉSZ 10 – A könyv megjelenik

Egy hónappal később egy csomag érkezett a rendelőmbe. Egy könyv. Vörös borítóval. Cím: „A Szó Ostora”

Szerző: Lilith Veres.

Kiadó: Nincs megjelölve.

Tartalom: tökéletesen pontos leírása mindennek, ami velem történt. A nevek valósak. A jelenetek valósak. A sötétség – ismerős.

Az utolsó oldal pedig… az én képem volt. Fekete tintával.

És egy mondat:

> „Aki ezt elolvassa, már nem csak olvasó. Hanem új fejezet.”

---

Epilógus – Lilith nincs, de van

Azóta senki nem találta Lilith Verest.

A rendőrség szerint álnév volt. A lakása kiürült. A fájdalomcsíkok eltűntek. A kamerák némák.

De minden hónapban valaki új eltűnik.

És minden hónapban egy új, névtelen könyv jelenik meg valahol Európában, egy titkos kiállításon, egy eldugott klubban, vagy egy könyvtár polcán, ahol nem kéne lennie.

És a borítón mindig csak ennyi áll:

„Ez még csak a kezdet.”

folyt.köv.