Parancsszóra

Dániel pontos volt, mint mindig. A lakás ajtaja mögött csend fogadta, de ő tudta, hogy Zsófi már bent vár rá. Lassan belépett, és ahogy kérte, levette a cipőjét, kabátját, és néhány lépést tett a nappali felé.

A szoba közepén ott állt Zsófi, térdre ereszkedve, egy fekete, egyszerű nyakörvvel a nyakában, csukott szemmel. A légzése lassú volt, de Dániel így is érezte, mennyire feszült – és mennyire akarja.

– Szólj, ha nem vagy kész – mondta halkan, mély hangon.

– Készen állok, Uram – jött a válasz, nyugodt, de tele rejtett izgalommal.

Ez nem egy spontán játék volt. Napok óta beszélgettek erről az estéről, pontról pontra átbeszélve a határokat, a vágyakat, és persze a biztonsági szót, ami egyetlen mozdulattal mindent leállít, ha kell.

Dániel közelebb lépett, és az ujjait Zsófi állára helyezte, finoman felemelve a fejét. A lány szeme most is csukva volt – nem a félelem, hanem a teljes átadás jeleként.

– Nyisd ki a szemed.

A parancs egyszerű volt, de súlya volt. Ahogy Zsófi felnézett rá, a szemében nem csak vágy, hanem bizalom is csillogott.

A játék nem volt kegyetlen. Dániel nem volt kegyetlen. Volt kötél, volt parancs, és volt fegyelem – de minden mozdulat mögött ott volt a figyelem, az ismeret, a gondoskodás.

Ahogy múlt az este, a dinamika egyre mélyült – Zsófi engedett, Dániel vezetett. Néha megálltak, egymásra néztek, megkérdezték: „Jó így?”, „Készen vagy?”, „Bízhatom benned?” – és a válasz mindig igen volt.

A végén, amikor a köteleket leoldotta, és Zsófit betakarta egy puha pléddel, csak ennyit mondott:

– Köszönöm, hogy rám bíztad magad.

És Zsófi válasza halk volt, de őszinte:

– Köszönöm, hogy vigyáztál rám.

Ahogy Zsófi a takaró alatt hozzábújt Dánielhez, a csend már nem volt feszült – inkább megnyugtató, bensőséges. A testük egymáshoz simult, és a lélegzetük lassan összehangolódott. Dániel ujjai Zsófi hajába siklottak, gyengéden simítva végig a tincseken. Nem kellett beszélniük – minden kimondatlan szó ott volt az érintésben, a közelségben.

A mű saját szerzemény.