Még egy különleges alkalom

Még egy különleges alkalom

(kitalált történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel)

Amióta az a neves pribék vert el, azóta nem esik valami jól, ha mástól kapom meg a magamét. Pedig az itteni pribékek is beleadnak mindent, mégsem érik el azt a hatást, amit akkor éreztem, amikor idelátogatott az a híres-neves pribék. A földesúr és az ispán azóta is gondoskodik arról, hogy három-négyhavonta ki legyen porolva a seggem, ez valahol rendben is van. A magamfajta renitens parasztlegény csak ebből ért.

Mégis, ahogy elmúlt több, mint két év, és azóta tizedik alkalommal fekszem durcásan a deresre. Még bennem van a kívánság, hogy jót fog nekem tenni egy kis bot, de mégsem önt el az a várakozás, mint amikor tőle kaptam meg a járandóságomat.

Ma azért kapok botot, mert nem kaptam le időben a kalapomat, amikor a földesúr hintaja kényelmes tempóban elkocogott a paradicsomföld mellett, ahol kapáltam. Lekapni a kalapomat, és földig hajolni a hintó felé csak egy pillanat műve lett volna, de én lassan tettem eleget az elvárásnak, és mire végrehajtottam a tiszteletteljes üdvözlést, a négy ló vonta hintó már messze járt. Az ispánnak szemet szúrt, hogy milyen lassan követtem a többi, tisztelettudó paraszt példáját, akikkel kapáltam. Először úgy ítélte meg, ott helyben figyelmeztet, hogy ne forduljon elő máskor, és ezért leugrott lováról, megparancsolta, hogy hajoljak előre, és miközben dacosan a térdeimre támaszkodtam, ő szíjjal a fenekemre suhintott néhányat a vékony darócnadrágon keresztül.

Máskor is kaptam így szíjat, nem különösebben kedveltem, de azért készségesebben fogadtam, mint a vesszőt. Így is megugráltatott a pár csapás, és miután az ispán engedélyezte, hogy felkeljek, és tiszteletteljesen megköszönjem a fegyelmezést, megtapogattam a seggem. Az ispán felszállt ismét a lovára, és mivel még mindig a kapott szíjalás nyomát tapogattam, tűnődve megjegyezte, hogy jelentkezzem alkonyattájt egy jó huszonöt botütésre az udvarházban, hogy jobban megtanuljam a leckét.

Így a megszabott időben jelentkeztem, és az ispán kijelölte a pribéket, akinek tiszte elverni engem. A deres és a bot már ott várakozott az eperfa alatt, amikor odaértem. A helyszín is arra a pribékre emlékeztetett, aki idestova két éve vert el olyan alaposan, ahogy kell, és ma mégis mástól kell megkapjam a magamét.

A pribék kivárta, míg felhasalok, majd gyakorlott mozdulattal deresre húzott. Mielőtt a derekam felett átívelő szíjat is becsatolta volna, utasított, hogy toljam ki a fenekemet. Megtettem, de rosszkedvem nem múlt el. Nem, mintha nem kívántam volna, hogy bottal kínáljanak, hiszen a délelőtti szíjcsapások nyomai már teljesen elhalványultak, nem is éreztem, hol ért az ispán szíja. Időszerű volt, hogy végre megkapjam a magamét. Abban reménykedtem, hogy ha a pribék jól irányzott ütéseivel akár a rosszkedvemet is elmulasztja. Megesett már máskor is, hogy sikerrel kikúrálta a bennem bujkáló feszültséget, de ez most nem az az eset volt.

Így hát duzzogva toltam ki a fenekemet, és ezúttal magamnak számoltam a kapott ütéseket, miután kelletlen nyögésekkel felelgettem a botnak. Ha az emberfia a meztelen seggét csapatja, illő odafigyelni arra, hogy ellazítsa és kitolja, és kivárja az ütést, csak utána rázza meg, és utána nyögdel. Mindenkivel, akit kínáltak már bottal, viselkedett már szánalmasan, miközben a pribék újra és újra alávágott. Elrántotta a seggét, mielőtt csattant volna a bot, előre aúzott, amikor még meg se kapta az ütést, és utána magyarázkodnia kellett, hogy még az előző ütésnek szólt a nyögdécselés.

Most szinte unottan nyögdeltem, és igyekeztem tisztán ejteni a számokat, mert ha a pribék nem értette, megismételte az ütést, hogy jobban ügyeljek erre is. Igen összetett feladatom volt tehát, ha alaposan meg akartam botoztatni a seggem. Egyrészt ellazítani és kitolni az ütések előtt, másrészt szépen tartani, míg a pribék lecsap, csak utána húzni vissza a seggem, és nyögdécselni, és a számot is tagoltan kiejteni, nehogy újra kimérjék ugyanazt az ütést. Egyik alkalommal így is úgy jártam, hogy a hetedik és a tizenegyedik ütést háromszor és négyszer kellett kimérni, és igencsak durcás voltam emiatt.

Mégsem mondhattam, hogy nem esett jól a botozás, ahogy ezt meg is jegyeztem, amikor felkeltem a deresről a büntetés után. Egy könnyű huszonöt után fürgébben kel fel az ember, mint ötven kiadós botütés után, amikor úgy érzi, hogy úgy elverték, hogy az eget is bőgőnek nézi.

Így amikor felkeltem, és illendően megköszöntem a pribéknek, hogy ezúttal is kitett magáért, ezt firtató kérdésére tűnődve vallottam be, hogy voltaképpen jólesett a bot, sokszor kínálták már a fenekem, de ez kifejezetten a jobb verések közül volt. Azt már nem tettem hozzá, hogy kifejezetten megalázó számomra számolni az ütéseket, mert még mindig jobban jártam, mintha annak a pribéknek a botja alá kellett volna hasalnom, aki elvárta, hogy nemcsak számolja a delikvens a kapott ütéseket, hanem rögtön köszönje is meg mindegyiket, egyenként.

Ahogy elhagytam az udvarházat, az ispán szólt utánam, megkérdezte, hogy rendben megkaptam-e a büntetést.

1. Igen, uram! – feleltem alázatosan meghajolva. – Megtanultam a leckét. A pribék volt szíves alaposan belém verni.

1. Helyes! – bólintott az ispán. – Magadfajta erős férfiembernek meg se kottyan egy jókor kapott huszonöt bot, igaz?

1. Igaz, uram, így van! – bólogattam buzgón. – Ettől holnap munkába tudok állni, és szorgalmasan kapálni fogok egész nap. Köszönöm figyelmességét, uram!

1. Jólesett? Hallottam, hogy meglehetősen duzzogva nyögted ma a botot – firtatta.

1. Való igaz, nem számítottam rá reggel, hogy ma még megcsapnak. De végül is nincs okom panaszra, ami jár, az jár.

1. Képzeld, jövő héten ismét idelátogat az a neves pribék, és ismét meg fog botozni tucatnyi engedetlen szolgát és jobbágyot. Mivel van még hely a listán, és veled gyakran van baj, felírlak a listára. Jót fog tenni egy kiadós ötven botütés, legutóbb is, amikor az a híres-neves pribék vert el, teljes hat hónapig illedelmes és szorgalmas voltál. Ebből is látható, hogy igencsak érti a dolgát.

1. Így van, uram – helyeseltem. – Sosem felejtem el, mennyire nyögtem a botjától, de hasznomra vált, mint uram is mondja.

1. Most majd újra megnyögdeltet, elhiheted – az ispánt intett, hogy mehetek.

Soha ennyire nem vártam még, hogy elverjenek. Máskor ímmel-ámmal, rosszkedvűen hasaltam deresre, és bizony a pribékeknek sok dolguk volt, míg kiverték belőlem a csökönyösséget, de most végre visszatér a pribék, aki olyan ötvenet vágott alám, hogy majd egy hétig sajgott a seggem, ha leültem. Vajon most is kapok tőle magot? És ami még jobban foglalkoztatott, ismét megdug utána? Hiszen megígérte!

Azon a napon már délelőtt összegyűjtötték és láncra fűzték azokat a szolgákat és jobbágyokat, akiket a neves botozó alkonyatkor meg fog botozni. Jómagam is ott állam közöttük. Kevés ételt kaptunk, mert verés előtt nem tanácsos teleenni magunkat, de vizet ihattunk, azt nem korlátozták.

Nehezen múlt el a nap, de végre a nap kezdett a nyugati látóhatáron lefelé haladni.

Először egy szolgalegény kapott huszonötöt az udvarházból. A fiatal suhanc huszonötöt kapott a fenekére, és meglehetősen nyeglén jajgatott, mint aki ennél keményebb veréshez van szokva, ezt nem is felejtette el megmondani, amikor felkelt a botozás végén.

Másodszorra az idős komornyik kapta meg a magáét. A tiszteletre méltó férfi a hatvanas éveiben járt, és már a földesúr apját is szolgálta. Ezúttal mégis hasalnia kellett, valami kisebb vétség miatt, amit az uraság így akart megtörölni. A komornyik méltatlankodott kissé, mialatt felfedte fenekét, és a deresre hasalt, míg leszíjazták, felemlékezte, hogy a mostani földesúr apjaura csapatta meg utoljára, így feneke igencsak elszokott a bottól. Mégis, berzenkedése elmúlt néhány ütés után, és bár feszélyezve érezte magát, igyekezett odatartani fenekét, és gyakorta elnézést kért, amikor egy-egy ütés jobban megnyögdeltette. Két helyi pribék segített neki felkelni a kiadós huszonöt után, és míg alázatosan hálálkodott, máris odébb penderítették.

Egy poroszló következett, aki elmondta, hogy megint azért kell botot kapnia, mert ismét elaludt az őrségen. Átlagos, kissé laposabb feneke volt, de nagyobbnak látszott, amikor kitolta, hogy a pribék kimérje rá a következő ütést. Fegyelmezetten nyögött, ami elárulta, hogy gyakran kerül botvégre, és az évek alatt sikerült is megbarátkoznia a büntetés ezen formájával. Szűkszavúan megköszönte a kapott huszonötöt, és kemény léptekkel, alig észrevehetően sántikálva távozott.

Rám került a sor. Tekintetünk megpihent egy pillanatra egymáson a pribékkel, majd míg elhelyezkedtem a deresen, én is elmondtam, miért kell újra botot kóstolnia a fenekemnek. A folyamatos fegyelmezetlenség, mely annyira jellemző volt rám, el kellett, hogy nyerje méltó büntetését, és míg leszíjaztak, arra is volt időm kitérni, hogy egy ízben már volt szerencsém a pribék botjához, sohasem felejtem el azt az ötvenet, aminek most a párját kell kapjam.

A derekamon átfűzött bőrszíj engedte, hogy kitoljam a fenekemet, ezt többször is ellenőrizték, mielőtt befúzték a szíjat. Nem húzhattam tovább az időt. A pribék ekkor ismét a tarsolyához nyúlt, és rövid parancsára kitoltam és ellazítottam a fenekemet. Nem feledkezett meg rólam! Magot kapok újra!

Már vártam, és ezúttal nem rándult össze a fenéklyukam sem ujjának erőszakos nyomására. Úgy felnyomta belém a magot, mint annak a rendje, és én is úgy nyögtem, mint egy férfi, akinek kellemetlen nyomás éri féltett, szúk nyílását. A testem azonban hálásan fogadta az ujjat, és a többszöri nyomásra is úgy reagált, amely elárulhatta volna, hogy segítek megnyomni magam, de a hangom elhitette a nézőkkel, hogy igenis kellemetlen nekem, hogy a fenekemben turkálnak.

Végre, a hosszúkás, kemény mag nyugton maradt bennem, és nem akart mindenáron előbújni. A pribék megtörölgette ujját egy gyolcsdarabban, majd felvette a botot. Miután meggyőződtem róla, hogy a mag a helyén marad, szolgálatkészen kitoltam a fenekemet, és ellazítottam, hogy alámvághasson. Nem is kellett soká várnom. Mesteri ütéssel mutatott be újra a botnak, amitől olyan hangosan jajdultam fel, hogy a nézőközönség felnevetett.

1. Ejnye, ennyire fájt? – kérdezte a pribék, majd megérintette a vörös csíkot a fenekemen.

1. Ahh, uram, méltóztatott alaposan megcsapni a fenekem – panaszoltam, és szégyenkeztem is érte.

1. Ezért vagyok itt! – felelte büszkén a pribék. – Lássuk, hogy tolod ki újra a segged! Rajta!

Nem várakoztathattam, ezért újult erőfeszítéssel toltam ki fenekemet. Ezúttal is könnyedén lecsapott, valamivel feljebb, mint az előbb. Ezúttal elismerően nyögtem, és nem felejtettem el hálálkodni:

1. Ez jólesett, uram!

1. Emlékezetem szerint nem volt ilyen hájas a segged – a pribék letette a botját a fenekemre, hogy kikeresse a következő ütés helyét.

1. Csak azért tűnik nagyobbnak, mert kitoltam – magyarázkodtam szánalmasan. – Ilyenkor mindenki feneke nagyobbnak látszik.

1. Meglehet – felelte, majd újra megnyögdeltetett egy kiadós botütéssel.

Most nehezebben ment a ráhangolódás, pedig nagyon igyekeztem. De mire a feléig jutottunk az ötvennek, már jobban sikerült, férfiasabban nyögtem a botot, és alázatosan toltam ki újra és újra, hogy kimérhesse a következőt.

1. Mikor kaptál utoljára? – kérdezte egy alkalommal, miután tűnődve megtapogatta meggyötört fenekemet.

1. Uram… alig egy hete… méltóztattak deresre parancsolni – lihegtem, és örültem a pihenőnek.

1. Ezek szerint rád fért egy alaposabb büntetést, hiszen engedetlenséged nem múlt, mint hallottam – megvárta, míg kitolt fenekem elnyugszik, majd újra lecsapott, ezúttal a combhajlatom közelébe.

1. Így van, uram… rám fér egy… olyan ötven botütés, hogy… megemlegessen – lihegtem buzgón, majd kinyögtem egy feljebb kimért ütést, ami majdnem a fenekem vágata kezdetének magasában érte a seggemet.

1. Ennél feljebb nem kapsz – szólt, majd tűnődve nézegette seggemet, újra megérintette a bottal, megvárva, hogy ismét kitoljam. – A feneked alsó részét fogom jobban megbotozni.

1. Igen, uram… - lihegtem hálásan, miután könnyedén lecsapott, ismét kicsalva belőlem egy kiadós nyögést.

1. Nocsak, ide még nem ütöttem – simogatta meg fenekemet egyik ujjával, majd a kinézett helyre fektette a botot. – Na mi lesz? Told ki szépen!

1. Igyekszem, uram! – lihegtem buzgón, és óriási erőfeszítéssel ismét kitoltam a fenekemet.

1. Szép! – dicsért, mert neki is feltűnt, hogy mennyire igyekszem. – Nagy segg nagy ütés!

A következő pillanatban úgy alámvágott, hogyha nem lettem volna leszíjazva, felugrom.

1. Auhhh… auhhh… - megfeszítettem és ellazítottam fenekemet, miközben igyekeztem a legtávolabbra húzódni a bottól. – Ez aztán a botütés! – dicsértem mégis elismerően.

1. Jöjjék az utolsó – felelte, figyelmen kívül hagyva dicséretemet.

Erőt vettem magamon, és büszkén kitoltam újra meggyötört seggemet, eddig szégyenkezőn lesunyt fejemet is felemeltem.

Úgy vágott alám, hogy észre sem vettem, csak a hirtelen fájdalom térített magamhoz. Felnyögtem, és hosszasan nyögdeltem, miközben a két helyi pribék elkezdett kioldozni.

1. Nos, remélem, elérte célját ez a kiadós ötven botütés – szólt a pribék, és várta a válaszomat.

Remegő tagokkal tápászkodtam fel megpróbáltatásaim színhelyéről, és illedelmes válaszfélét fogalmaztam:

1. Uram, ön mindent megtett ennek érdekében, igazán hálás vagyok érte.

Mialatt az langyos vízben hűsöltem, arra gondoltam, hogy ma újra részem lehet abban a figyelmességben, melyben legutóbb is részesített, amikor a tömlöc szalmáján… és a magot is vissza kellett adnom neki, ami éppen most koppant az itatóvályú alján.

Vége