Egy különleges alkalom

Egy különleges alkalom

(Kitalált történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel.)

Azon az őszi napon a földesúr tömlöcében vártam, hogy sorsom beteljesedjék. Hallgattam az eső kopogását a tetőcserepeken, miközben rongyos darócgúnyám szegélyéből tépdestem a cérnaszálakat. Ítéletemet már kimondták, de a végrehajtásra várnom kellett. A bűn, amelynek jogos ellentételezéseként kapok ismét verést, nem terhelte a lelkem. Nem azért, mert nem követtem el, hanem mert a saját értékrendem szerint nem számított bűnnek. Mi az a szál kolbász, amit elemeltem a földesúr kéményéből? Semmi. Maradt még neki bőven. Hogy rajtakaptak, emiatt azonban megérdemlem, hogy ismét bemutassanak a botnak.

Amíg a büntetésemre várok, tépdesem, szálaira bontom a cérnaszálakat. Számadást csinálok fejben, arcom a kis ablaknyíláson beeső világosság felé fordítva, és most észreveszem, hogy az eső elállt. Tehát a derest akár az udvari eperfa alá is kivihetik erre az alkalomra.

Az Úr 1677. esztendejében járunk, és ha jól számolom, a negyvenegyedik évemet vasárnap töltöttem be. Ennek négy napja. Aznap hallottam, hogy a földesúr vendégeként egy híres pribék érkezik vendégségbe, aki a több napos vendéglátásért cserébe a tömlöc botozásra ítélt foglyait, és az udvarház szolgáinak is ellátja a baját. Egyikük vagyok én. Megtiszteltetés számomra, hogy egy ilyen híres pribék botja alá hasalhatok, ritka az ilyen alkalom. Az én életemben még nem is volt.

Meglehetősen kívánom a botot. Nem tudom, hogy van ez más szegénylegényekkel, de az én seggem igenis ráéhezik időről időre, hogy bottal kínálják. Fiatalabb koromban általában huszonötre hasaltam meg a derest, de az ispán egy alkalommal megszemlélte a fenekemet, és kijelentette, hogy egy ilyen húsos fenék ötven botot is kibír. Azóta, immár negyedik alkalom ez, ötvenet vágnak alám, és míg eleinte berzenkedve hasaltam le, mára eljutottam addig, hogy magam is úgy vélem, ennyinél kevesebb nem érné el a célját.

Jó húsz éve csaptak meg először. Akkor már látásból ismertem a derest, sok vándort, szegénylegényt, parasztot és mesterembert láttam, akik közül ketten sem viselték egyformán, hogy ellátták a bajukat. Volt, aki hasalni sem akart, az igazát bizonygatta, hogy nem szolgált rá, őt a pribékek úgy a deresre taszították, hogy csak úgy nyekkent, és mire feleszmélt, már leszíjazva, kitolt, csupasz fenékkel várta a pálcát. Utána sem egyformán viselkedtek, akik ennyire tartottak egy kis veréstől. Aki lenyugodott a bottól, és beletörődött sorsába, az még számolta is a kapott ütéseket, akinek azonban érzékenyebb volt a bőre, abból minden ütés hangos tiltakozást, könyörgést váltott ki.

Akkoriban már vártam, hogy én is sorra kerülök. Elvégre minden szegénylegényt be kell törni, és mi lehetne erre alkalmasabb, mint egy jókor kapott huszonöt? Pálcával kaptam az elsőt, ó, hogy mennyire suhogott, mennyire meggyötört, napokig alig tudtam ülni utána. Hiába fogadtam meg, hogy szépen tartom a seggemet, mialatt megcsapnak, mégis ráztam, rángattam, és így a nyomok sem lettek szép párhuzamosak. Márpedig azok közé a férfiak közé tartozom, akik kényesek a fenekükre.

Az azóta eltelt két évtized alatt évente négy-öt alkalommal kóstolt a seggem botot, pálcát, mikor mit parancsolt a földesúr és az ispán. Így már régi ismerősként üdvözölhettem a derest. Ha jól számolom, meghaladta a száz alkalmat, amikor bot alá hasaltattak, ez pedig büszkeséggel töltött el. Az igazsághoz tartozik, hogy nem viseltem az ütéseket mindig egyformán, sőt szinte mindig más viselkedést, más reakciót csalt ki belőlem a kapott ütleg.

Megfigyeltem, hogy ha nem kívánom a botot, akkor nehezebben bírom, és olyankor panaszosan jajdulok minden ütéstől, és a hurkák sem olyan szépek, mert rázom a seggem. Ám ha – mint most is – kívánom, hogy alaposan kiporolják a fenekem, akkor jobban bírom. Ilyenkor is meggyötör a bot, ám nem tehetek ezért szemrehányást, hiszen ez a dolga, de ilyenkor oda tudok figyelni arra, hogy szépen tartsam, elvégre akkor lesznek szép, párhuzamos hurkák a húsos faromon, ha segítek megbotozni magam. Meglehetősen nagyokat nyögök, ha megérzem, hogy megint alámvágtak, de miután megrázom a seggem, ismét ki tudom tolni, hogy a következő ütés helyét kinézhesse a pribék. Szeretem, ha szép mintázatot adnak a vöröslő hurkák, mindig büszkeséggel tölt el, ha megdicsérik a seggem, ha felkelek egy-egy kiadós botozás után a deresről. Fegyelmezettségemről az akkurátus rendben egymás alatt sorakozó vörös csíkok tanúskodnak.

A messziről jött pribék már járt lenn a tömlöcsoron, még az eső előtt, és mindannyiunknak, akik verésre vártunk, megnézte a fenekét. Hármunkat vállalta el, köztük engem is. Bár nem vagyok hatalmas termetű, inkább zömök, izmos, a seggem mindig is húsos, kövérkés volt, legalábbis a pribékek mindig így jellemezték, amikor elverték. Annyi lapos, kis fenék után felüdülés lehetett nekik egy ilyen vaskos segget is elverni, ezzel tisztában voltam én is.

Már alkonyodni kezdett, mire két helyi pribék értem jött, hogy az udvaron felállított dereshez vezessenek. Mindkettőt jól ismertem, többször is elverték a seggemet. De most nem ők fogják ellátni a bajomat, hanem egy idegen.

Az udvaron már alig látszott nyoma a kora délutáni zápornak. A deres valóban az eperfa alatt állt, a földesúr és a gyóntató atya már ott üldögéltek egy kis asztalka mellé tett kényelmes karosszékekben, a deres felé fordulva. Máskor is előfordult, hogy végignézték, ha valaki deresen kapta meg a járandóságát. A kis asztalkán kancsóban jóféle itóka, mellett két kupa várakozott. Nagyot nyeltem, akkor is, ha én nem kaphattam a nedűből.

A pribék javakorbeli, ötvenes férfi volt, hatalmas, izmos termettel. Szemügyre vett, majd felszólított, hogy csupasz fenékkel hasaljak a deresre, ahol ötven botütést fog rám mérni. Biccentettem, és meglazítottam a daróc nadrágom madzagját, majd feltérdeltem, és végighasaltam a fekpadon. Letoltam a fenekemről a nadrágot, a pribékek azonban még lejjebb rántották, és az ingemet felhajtották a nyakamig. Így tökéletesen le voltam csupaszítva a veréshez. Megigazítottam farkamat, mielőtt leszíjaztak volna. Ezt mindig megtettem, hogy mindig felfelé nézzen, és legyen rajta némi mozgásom. A pribékek bokáimnál, csuklóimnál szíjaztak le előszőr, majd felszólítottak, hogy toljam ki a fenekemet, és úgy vetették át a szíjat a hátam mögött, hogy parancsra ki tudjam tolni a botnak a faromat. Jól ismertem ezt is, volt alkalmam a múltban gyakorolni.

A neves pribék lépett a dereshez, és megnyomkodta fenekemet. Hátrasandítottam, és a szemem sarkából láttam, hogy valamit előhúz a derekán viselt övön függő kis tarsolyból. Nem tudtam kivenni, hogy mi az, de valami apró tárgy lehetett. Visszahajolt a fenekem fölé, majd szétfeszítette, utasítva. Megriadtam, hogy mi a szándéka, ez sohasem tartozott a botozáshoz. Már éppen tiltakozni kezdtem, amikor újra parancsolt, és ezúttal csodálkozva engedelmeskedtem, és ellazítottam fenéklyukamat. Újra szétfeszített, ezúttal keményebben, majd egy kis tárgyat éreztem meg nyílásomnál. A következő pillanatban keményen felnyomta ujját, és azt a kis, hosszúkás valamit is, amiről ebben a pillanatban jöttem rá, hogy mag, amit azért nyomnak fel, hogy a delikvens jobban kívánja a botot. Hallottam már erről, de sohasem volt lehetőségem kipróbálni.

Visszafogottan nyögdeltem, ahogy az ujja újra és újra mélyre nyomta a kifelé igyekvő magot, majd nyomott rajta egy utolsót, és kihúzta ujját. Hálásan megköszöntem jóságát, mert mag nem járt mindenkinek. Megkérdezte, hogy tudom-e, hogy amikor felkelek, ki kell nyomnom magamból, mire újra megköszöntem, egyúttal ígéretet téve, hogy igyekezni fogok. Ebből kitalálta, hogy először tiszteltek meg maggal botozás előtt. Az élmény új volt, de a kellemetlensége eltörpült hatása mellett.

Amikor éreztem, hogy a mag most már elnyugodott, és nem igyekszik kifelé, ismét hátranéztem a pribékre. Rám mosolygott, és közölte, hogy olyan verést fogok kapni, amit sohasem felejtek majd el. Erre jobban megmarkoltam a deres lábait, és kisvártatva ismét kitoltam a fenekemet, jelezve, hogy felkészültem.

A mag máris kifejtette hatását. Eddig is éreztem halványan, hogy jólesne a botozás, de az érzés most megizmosodott, és ahogy múltak a másodpercek, egyre inkább kívántam, hogy megkínáljanak egy kiadós botütéssel.

Nem kellett sokáig várnom. A földesúr megadta a jelet, egy helyi pribék vállalkozott a számolásra, és a híres-neves pribék nekiállt, hogy bemutasson a botnak. Az első meglepetés után igyekeztem segíteni neki ebben. Ahogy alámvágott, felnyögtem, majd visszahúztam, és kissé megráztam a seggem. Ezután nagyot szusszanva újra kitoltam, és ő keresett egy másik helyet, ahová lecsaphat. Meg is találta, és remekül eltalált kissé lejjebb. Meglepetésemre nem okozott gondot, hogy egymásra hangolódjunk. Fel-felemeltem a fejem, és úgy nyögtem a bottól, mint máskor, és legszívesebben megtapogattam volna a seggem, de még nem lehetett. Újabb és újabb, mesterien kimért ütések nyögdeltettek, és azon kaptam magam, hogy már túl vagyok a felén, a számoló pribék harminccal kezdődő számokat sorolt.

A pribék figyelmeztetett, hogy lazítsam el, majd könnyedén újra alámvágott, melyre elégedett nyögéssel válaszoltam. Ekkor már ő is tisztában lehetett azzal, hogy mi ketten nagyszerűen együtt tudunk működni a cél érdekében, ami nem volt más, mint a seggem alapos megbotozása. Már nem tudtam megkülönböztetni az ütések helyét, feltört bőröm mindenhol átforrósodott és sajgott.

Mindketten megküzdöttünk a célért, és valóban nem volt könnyű. Ennyi botütést kimérni fárasztó lehetett még a gyakorlott pribéknek is, nekem az volt a dolgom, hogy a botja alá toljam a fenekemet. Főleg az utolsó tucatnyinál már lustábban toltam ki a fenekem, annak ellenére, hogy még mindig kívántam a botot, és neki is erőfeszítést okozott, hogy a lehető legszebben csíkozza a bőröm, hiszen azt akarta, hogy elégedett legyek, és sohasem felejtsem el általa történő megcsapatásomat.

Úgy vélem, mindketten elértük célunkat. A híres pribék értett ahhoz, hogy egy magamfajta renitens férfit visszatereljen a jó útra botjával, és én segítettem a célt elérni azzal, hogy parancsára kitoltam a botnak a seggem, legalábbi a legtöbb ütés előtt. Büszke voltam arra, hogy a farom nem hagyott cserben, és amikor az utolsót is megkaptam, hálásan aúztam, és búcsúzóul újra megráztam a seggem.

Hátravolt még a lekászálódás, amivel mindig küszködtem, általában nehezen sikerült elhagynom a derest a botozás után, mivel a testem lomhán mozdult, és húzódott a felforrósodott bőröm. Amikor végre sikerült felkelnem, meghallottam a pribék kérdését, mellyel azt firtatta, hogy jólesett-e a kapott bot. Kiittam a felém nyújtott vizes kupát, és miután visszaadtam a figyelmes pribéknek, csak utána válaszoltam, hogy úgy érzem, alaposan meg lett botozva a seggem, egyúttal megköszöntem gondos munkáját.

Kissé rogyadozó léptekkel mentem arrébb, letérdeltem és előrehajoltam, hogy kinyomjam a magot, ahogy a pribék mondta. Nem ment könnyen, pedig igencsak próbálkoztam. A pribék észrevette kínlódásomat, odajött, megkérdezte, hogy segíthet-e. Mit felelhettem volna? El kellett fogadnom segítségét. Bizonyára már nem először csinált ilyet. Térdeltemben előrehajoltam és pucsítottam, ő pedig újra felnyúlt a fenéklyukamba, hogy megkeresse a magot. Rá is talált, és együttes erőfeszítéssel sikerült napvilágra buktatni. Ismét kiderült számomra, hogy nem okoz gondot egymásra hangolódni. Ezúttal kevésbé volt kellemetlen ügyködése, noha még akkor is perceken át úgy éreztem, hogy még mindig a lyukamban matat, miután már kihúzta belőlem az ujját.

Már hozták a következő foglyot a pincéből, az én szereplésem véget ért. A pribék visszatért a deres mellé, búcsúzóul még vetett felém egy aggodalmas pillantást, talán azt ellenőrizte, rendben vagyok-e, de mivel egyedül álltam talpra, és biccentettem felé, így megnyugodott.

Pár órával később a tömlöcben hevertem a szalmán, amikor neszt hallottam. A verés után az itatóvályúnál hűsítettem fenekem forróságát, ilyenkor jólesett belefeküdni teljesen a napon meglangyosodott vízbe, és mire kimásztam belőle, már erőre is kaptam. Mert akárhogy is tagadtam volna, a kemény botozás legyengített.

A nesz abból eredt, hogy valaki óvatos léptekkel haladt a sötétben. Éjszaka volt már, és idehallatszott a földesúr és vendégserege mulatozásának távoli nesze az udvarházból. A tömlöcsor sötétjét gyenge fény világította meg, a titokzatos jövevény magasra emelt olajmécsessel kezében meg-megállt, megnézte a tömlöc lakóját, és továbblépett. Viselkedése elárulta, hogy keres valakit.

Legtöbben aludtak vagy nyugtalanul hánykolódtak, különösen azok, akiket ma vertek el, és velem ellentétben nem vették igénybe az itatóvályúban heverészés hűsítő hatását. A mécsest emelő kéz után egy arcot vettem észre. Megtorpant, kívülről leakasztotta a kulcsot a szegről, és elfordította, hogy beléphessen magányos tömlöcömbe.

Nemcsak hallottam már hasonló céllal keresgélő éjjeli látogatóról, de ifjabb koromban velem is gyakorta megesett, hogy azok közül, akik tanúi voltak elverésemnek, éjszaka bejöttek hozzám, és kihasználták kiszolgáltatottságomat. De már nem voltam huszonéves, mint akik a legkelendőbbnek számítottak az ilyen vágyakat meggyónni sem merő férfiak számára.

Mert látogatóm férfi volt, ehhez nem fért kétség. Ahogy belépett, és felnéztem rá, felismertem. Ő vert el olyan alaposan, hogy azóta is hason feküdtem. Feltette a mécsest a fali tartóba, és fél térdre ereszkedett mellettem.

1. Hogy vagy? – kérdezte, és megsimogatta daróc nadrágom ülepét.

1. Rendben vagyok, uram – emeltem fel a fejem, és hátrasandítottam. Jól esett gyengéd érintése bőrömnek.

1. Tudod, miért jöttem? – mély hangja megborzongatott. – Fel tudsz térdelni nekem?

1. Most nem magot fogok kapni, ha jól sejtem – nyaltam meg a számat.

1. De nem ám! – arcán mosoly terült szét.

Sietnünk kellett.

1. Fordulj meg – kérte rekedten.

1. Uram, én… - próbáltam tiltakozni, de magam is tisztában voltam azzal, hogy rabságom nem teszi lehetővé az ellenállást. Ha szabad lennék, ellent mondhatnék, de most erre nem volt lehetőségem.

1. Nyugalom – segített megfordulnom, mert még mindig nehezebben mozdultam.

Lefejtette rólam a nadrágot, és amikor lenyomta hátam, hogy mögém kerülve előbb ujjával keresse a titkos nyílásomat, már túljutottam azon a ponton, amikor még tiltakozhattam volna. Hiszen én is akartam, amit tenni akart velem, gyakran gondoltam erre, mióta olyan ügyesen kivarázsolta belőlem a magot.

Magamfajta középkorú férfi, akinek érthető okokból felesége se volt soha, mindig ilyen partnerre vágyik, még ha nem is árulja el senkinek. Az évek szaladnak, és egyre kevesebb a remény, hogy megtalálja. Ahogy belém hatolt, már tudtam, hogy rá vártam. Nem ment elsőre, hiszen régen nem járt bennem senki, de ő viszonylag türelmes volt, és többszöri alkalomra hatolt belém teljesen. A gyors aktus mégsem volt kapkodó, időnként lassított, majd újra felgyorsított. Visszafojtott lélegzettel zajlott titkos együttlétünk, mindketten igyekeztünk csendesen élvezni egymást.

Előbb ő, kisvártatva én is eljutottam a csúcsra, mert míg előredőlve egyik kezemre támaszkodtam, a másik sem maradt tétlen.

1. Köszönöm… uram – hanyatlottam kimerülten és boldogan a szalmára.

1. Most… vissza kell mennem a vendégségbe, elvégre az én tiszteletemre rendezték – szólt kisvártatva, miután ruháit lassan rendbe szedte, és még a szalmaszálakat is lesöpörte róla.

1. Máskor… is…? – kérdeztem elhalón, mert már az álom vont ölelő karjaiba.

1. Csak miután elvertelek – hallottam mély, borzongató hangját, melyet lehalkított, hogy csak én halljam, amit még mond: – Csak utána, nekem így megy a legjobban.

Elmosolyodtam, és próbáltam kinyitni a szemem, de ólmos fáradság ragasztotta le pilláimat. Mire körülnéztem, már virradt, a lakoma zajai elmúltak, és a kis ablakon fentről a hajnali fénysugár hatolt a tömlöcbe.

Még mindig az éjszakai boldogság emléke bujkált bennem, ha eszembe jutottak szavai, hogy bármikor kész a szexre, de előtte el kell vernie. Nem túl nagy ár, ha utána ennyire boldoggá tud tenni. Verést meg úgyis kap időnként a magamfajta sanyarú sorsú férfi. Erről a földesúr és ispánja sohasem felejt el gondoskodni.

Vége