A szalon

A szalon

Amikor Anna megérkezett, a szalon ajtaja már nyitva állt. A lámpák tompán pislákoltak, csak annyi fényt adva, hogy a formák, kontúrok sejthetőek legyenek – a bársonytapéta mélyvörös árnyalatban játszott, az árnyékok pedig szinte életre keltek a falakon. A levegőben enyhe bőr- és füstszag terjengett, olyan volt, mintha idő is megállt volna odabent.

Dominik az ajtóban állt, fekete ingben, sötét bőr nadrágban. Tekintete hideg volt, de mégis hívogató. Egyik kezében egy pár bilincset tartott, a másikban egy hosszú, vékony pálcát. Anna pillantása a pálcára siklott – az este kezdete volt ez, és mindketten pontosan tudták, hogy mi fog következni.

– Vetkőzz le – mondta halkan Dominik, de olyan hangon, amit lehetetlen volt megtagadni.

Anna nem szólt, csak engedelmeskedett. Lassan húzta le a ruháit, minden egyes mozdulattal egyre védtelenebbé vált. Ahogy a melltartó is lekerült, Dominik odalépett, és a csuklóira kattintotta a bilincset – hideg fém, szoros érintés, teljes kiszolgáltatottság.

A láncokat a mennyezeti kampóhoz rögzítette, Anna kezei a feje fölé kerültek. Teste enyhén előre hajolt, lábai remegtek az izgalomtól.

Dominik lassan járta körbe, mint egy ragadozó. Először pusztán a tekintetével simogatta végig a nő testét, majd megemelte a pálcát. Az első ütés halk suhogással érkezett, majd éles csattanással ért földet Anna hátsóján. A nő összerezzent, de nem szisszent fel – inkább egy apró sóhaj hagyta el ajkait.

– Tíz – mondta Dominik. – Számolj.

– Egy... – felelte Anna rekedten.

Minden egyes csapás után hangosabban lélegzett. A fájdalom lassan átalakult valami mássá, valami mélyebb, elemi örömmé, amit csak kevesen ismernek. A tízedik csapás után Dominik letette a pálcát, és hátulról odalépve végigsimított a nő megvörösödött bőrén. A keze meleg volt, nyugtató, de csak egy pillanatra.

– Most az ostor következik – mondta, és elővette a vékony bőr szálakból álló eszközt.

Az ostor nem csapott olyan élesen, mint a pálca, inkább csiklandozott, cirógatott, majd hirtelen csípett. Anna teste ívbe feszült minden egyes suhintásnál. A csípések szabálytalanul érték a bőrét: hátán, combján, vádliján. A légzése zihálássá vált, teste minden érintésre reagált.

Dominik nem sietett. Jól ismerte Anna testének reakcióit – tudta, mikor kell megállni, mikor kell újra sújtani. Amikor végül letette az ostort, Anna teste csillogott az izzadságtól és vágytól. A férfi odalépett, és csókkal illette a tarkóját, majd lassan levette a bilincseket.

Anna karjai ernyedten hullottak mellé. Dominik elkapta őt, mielőtt összeesett volna, és az ölébe emelte. Az ágyhoz vitte, puha takaróba burkolta, majd leült mellé, és egy pohár vizet nyújtott.

– Büszke vagyok rád – suttogta a fülébe. – Gyönyörű voltál.

Anna elmosolyodott, miközben lehunyta a szemét. A fájdalom, az alávetettség és a gyengédség furcsa elegyet alkotott benne – valami olyat, amit csak kevesen értenek, de amit ő most teljes szívéből átélt.