Parancs alatt

A szoba csendes volt. A levegőben gumi és fém enyhe illata keveredett – ismerős és szinte nyugtató. Térdeltem, ahogy elvárta, kezeim összekötve a combomon, fejem enyhén lehajtva. A latexruhám feszesen simult rám, minden lélegzetvételnél finoman roppant. A másik helyiségből tompa hangok szűrődtek át – ruházat susogása, cipzár hangja, egy öv fémcsattjának csattanása. Tudtam, mit csinál. Nem sietett. Minden mozdulata szertartás volt. Felkészült. Rám. Aztán hallottam a jól ismert, feszülő hangot – ahogy gumicsizmát húzott fel. Először az egyik lábán, aztán a másikon. A gumifelület cuppanva simult rá, majd egy határozott mozdulattal megigazította. Elképzeltem, ahogy a munkásnadrág szárai kissé megemelkednek a csizmák felett, a szövet durva, szinte nyers ellentéte a fényes fekete guminak. Belépett. Ahogy közeledett, a léptei lassúak, súlyosak voltak – fekete gumicsizmák kemény koppanása a padlón. Munkásruhája sötétkék volt, vastag anyagból készült, mintha egyenesen egy műhelyből jött volna. De minden rajta – a szabályos hajtások, a zárt gallér, a megtisztított csizmák – azt sugallták, hogy ez nem véletlen volt. Hanem szerep. Szándék. Fegyelem. Megállt előttem. A csizma orra közvetlenül az arcom előtt. Nem mozdultam. Nem mertem. De a látvány, az illat, a hang – már önmagában parancs volt. – Nézd meg jól – szólt, mély, nyugodt hangon. – Tudod, mit kell tenned.

– Nézd meg jól – szólt, mély, nyugodt hangon. – Tudod, mit kell tenned.

Nem válaszoltam. Nem kellett. A szabályok világosak voltak: cselekedni szó nélkül. Az engedelmesség nem kérdez, nem alkudozik. Csak végrehajt.

Közelebb hajoltam. A csizmák fekete felülete sima volt, enyhén fényes – szinte tükrözte a hajamat, az arcom vonalát. A gumiszag erősebben érződött most, vegyült benne a tisztítószer éles nyoma, talán némi olaj is. Minden egy cél miatt: a jelenlétéért, a kontrollért.

Óvatosan közelítettem, és megérintettem a homlokommal a gumifelületet. Nem siettem. Ez nem volt mechanikus mozdulat. Ez tisztelgés volt. Egy jele annak, hogy elfogadom a szerepem. Hogy készen állok.

– Szép kezdet – mondta csendesen, majd lejjebb hajolt, ujjai gumikesztyűben óvatosan a nyakamhoz értek. – De most figyelek. Minden mozdulatod számít. Minden reakciódat értékelem.

Megborzongtam. Nem a hidegtől. A hangjától. A jelenlététől. Attól, hogy figyel. Nem egyszerűen lát – hanem észlel. Kiértékel.

Egy pillanatra csönd lett. A gumikesztyű lassan végigsimított a tarkómon, majd megállt.

– Tartsd így a fejed – utasított. – És mondd meg... mit jelent számodra ez a helyzet?

A kérdés váratlan volt. De nem is az volt a cél, hogy kényelmes legyen. A cél az volt, hogy őszinte legyek.

– Biztonságot – mondtam halkan. – És alázatot. Hogy nem kell semmit eldöntenem. Csak engedelmeskedni.

Hallottam a lassú, egyenletes lélegzetét. Elégedettnek tűnt. Vagy talán... kíváncsinak, vajon meddig megyek el.

– Akkor figyelj. Most jön az igazi próba.

Előlépett, egy kis fémdobozhoz sétált az ajtónál. Kinyitotta, és egy fekete, vastag anyagból készült szemfedőt vett elő. Odalépett mögém, és csendben ráillesztette a fejemre. Sötét lett. A fény megszűnt. Csak a hang maradt.

– Most elveszem a látásod. És megnézem, mi marad benned, ha csak rám hagyatkozhatsz. Nincs tekintet. Nincs kapaszkodó. Csak hang. Parancs. Légzés.

Éreztem, ahogy újra körülöttem van. Nem tudtam, hol áll. Csak a csizma halk súrlódása, a gumi nesze árulta el néha, merre mozdul.

– És most – mondta halkan – a vizsgálat... valóban elkezdődik.