A vörös szoba szabályai

A vörös szoba szabályai

A kulcs nyikorgása visszhangzott a csendes, sötét lakásban. Lili lassan nyitotta ki az ajtót, szinte remegett az izgalomtól. A vörös szobába lépett, amit már hetekkel ezelőtt mutatott meg neki Dániel – a férfi, akivel nemrég ismerkedett meg, és aki azóta teljesen felforgatta az életét. A férfi már ott várt rá, feketére festett falak között, egyetlen piros lámpa fényében, amely alig világította meg a teret.

– Köszöntelek újra – szólalt meg Dániel mély, nyugodt hangon. – Tudod a szabályokat?

Lili bólintott. A hangja elakadt, ahogy végigpillantott a szobán: láncok, bőrhevederek, bilincsek, egy keresztre emlékeztető keret a falnál… és a középen álló alacsony asztal, amin különféle eszközök sorakoztak.

– Mondd ki. – Dániel nem mozdult.

– Igen, tudom a szabályokat: amit mondasz, az törvény. A biztonsági szó: „sötétkék”. Nem kérdezek, nem ellenkezem. Engedelmeskedem.

Dániel közelebb lépett. Ujjai a lány állára simultak, óvatosan emelte meg az arcát.

– Jó. Akkor vetkőzz.

A lány nem tétovázott. A szívverése szinte kalapált, de minden mozdulatában ott volt a vágy és a kíváncsiság. Mikor végzett, a férfi lassan körbejárta, mint egy ragadozó a zsákmányát.

– Térdelj. – A hangja szinte suttogás volt, mégis parancs.

A lány térdre ereszkedett. A padló hideg volt, de nem érdekelte. Dániel hátrébb lépett, elővett egy selyemkendőt, és bekötötte a szemét. A világ elsötétült. Lili hallotta, ahogy a férfi odalép valamihez – talán az asztalhoz –, és válogat az eszközök között. A következő pillanatban hűvös bőr érintette a hátát. Egy ostor volt.

Az első csapás nem volt erős, inkább csak játékos. A második már égetett. A harmadiknál felszisszent, de nem szólt. Tudta, hogy a határait feszegeti. És akarta.

– Jó kislány – hallotta a férfi hangját. – De még nem vagy készen.

Dániel felemelte, odavezette a kereszthez, és a csuklóit rögzítette a bőrszíjakba. Lili teste megfeszült, mikor a bokáit is lekötötte, teljesen kiszolgáltatva hagyva őt.

Egy pillanatig csak a légzését hallotta, aztán megérezte a forróságot: a férfi teste hozzáért a hátához, a mellkasához, végül a nyakához. Harapás. Nem fájt, de nyomot hagyott. Mint minden, amit Dániel tett.

– Most elfelejtesz mindent odakint – mondta. – Most az enyém vagy.

Lili érezte, ahogy az ostor újra lecsap, most már lassan, szinte ritmusosan. Minden egyes ütés után Dániel megérintette – néha simogatva, néha karmolva, néha ajkával. A fájdalom és a gyönyör határán táncolt, miközben teljesen alámerült egy világba, ahol nem volt többé ő maga, csak egy test, egy lélek, amely engedelmeskedik.

Az idő elvesztette értelmét. Csak az érzékek maradtak.

A végén, amikor Dániel eloldozta, és a szemkötőt is levette, Lili remegve, de mosolyogva nézett rá.

– Elszakadtál önmagadtól – suttogta a férfi, és magához húzta. – És ez még csak a kezdet volt.