Más tudatállapotban 2/2.

Más tudatállapotban 2 / 2.

(kitalált történet, elképzelt helyszínen és szereplőkkel)

Az ispán mégsem volt elégedett. Bár újratöltötték kupáját, és az atya is elgondolkodva kortyolgatta a saját poharának tartalmát, fürkészőn nézett a csuhásra.

1. Emlékszik-e, hogy néhány napja hajnalig kártyáztunk, és legyőztem.

1. Emlékszem, fiam – bólogatott az egyházfi. – És nem fogadtad el a pénzt, ne legyen károm. azt ígérted, kieszeled, hogyan egyenlíthetném ki a számlát.

1. Kieszeltem – mosolygott az ispán.

A pap már rosszat sejtett. Volt valami az ispán hangjában, ami nem tetszett neki.

1. Nos, atyám, a vesztesége törlesztésére nem pénzt kérek, tartsa meg a tallérjait. Hallottam a minap egy papról, akit az urasága megcsapatott valami sértő szentbeszéd miatt. Nos, én a kártyaveszteség miatt deresre húzatom kendet.

1. Engem? – a pap kis híján félrenyelte az utolsó korty borát. Nem hitt a fülének.

1. Miért? Talán isten szolgája ódzkodik a bottól? Amikor annyi parasztot és mesterlegényt javasolt botbüntetésre?

1. Az más. De én Özséb atya vagyok, és ha… - a pap körülnézett. Leolvashatta az arcokról a meglepődést, de azt is, hogy gyávának tartják. Hiába panaszkodna az érseknek, akkor a kártyaveszteséget is be kellene vallania. Isten szolgái nem forgathatják az ördög bibliáját, vagyis a kártyát. Nehéz sóhajjal folytatta. – Mire gondolt, ispán uram?

1. Huszonöt kemény botütésre – hunyorított az ispán.

1. Legyen – emelkedett fel a pap. Még visszanézett az ispánra, hátha meggondolja magát, de ez nem történt meg. – Egy kérésem azért lehet?

1. Parancsoljon, atyám – biccentett az ispán, és újratöltette kupáját.

1. Ha megkaptam… akkor utánam még egy férfi kapjon botozást. Így utóbb majd rájuk emlékeznek majd, és az én szégyenem elhalványul az ő botozásuk mellett.

1. Ki légyen az? – nézett körül az ispán a tömegen.

1. Az nem számít, csak ne én legyek az utolsó ma – felelte a pap, és már nem nézett a tömegre. – Legyen az, akinek szürke posztómellénye van, és hiányzik egy gomb róla.

A tömegben észrevétlenül letéptem egy gombot szürke posztómellényemről, majd beálltam a sorba, hogy a poroszlók ellenőrizhessenek engem is. Hamar megtaláltak, és a deres felé vezettek. A falu népe utat engedett, többen szánakozó pillantást vetettek rám. Honnét tudhatták volna, hogy titkos vágyam teljesül ezáltal? Hogy ne is sejtsék, igyekeztem vonakodva engedelmeskedni a poroszlóknak.

A kövérkés pap közben szuszogva a deresre hasalt, csuháját a válláig húzta fel az egyik pribék, hogy ne legyen útban. Alatta nem viselt semmit. Húsos feneke, combjai fehéren világítottak, nyoma se látszott régebbi verések nyomainak.

1. Istenem segíts – sóhajtotta, mielőtt az ispán jelt adott volna, hogy kezdjék el a botozást.

A két pribék egyike számolta az ütéseket, a másik igyekezett kitenni magáért. Kemény ütésekkel haladt a hájas fenéken, és minden ütés keserves jajgatást csalt ki a hiú egyházfiból. A nyája elképedve nézte, majd itt is, ott is, nevetés hangzott fel. Senki sem sajnálta a papot, aki okkal, ok nélkül oly gyakran deresre küldte a falu férfiait. Most ő kóstolhatott botot, és minden egyes ütést megkeserült.

Mire az utolsót is kimérték rá, a falu népe egy torokként kacagott rajta, és ő alig bírt lekecmeregni a deresről. Csuhája ismét elfedte testét, felvette lábbelijét. Sántikálva indult el, az ispán intésére az egyik poroszló karját nyújtotta neki, és a parókiáig kísérte.

Minden szem rám szegeződött.

1. Uram, jelentkezem botozásra – szóltam jól érthetően, meghajolva az ispán felé. Pontosan azokat a szavakat ismételtem, mint hajdan, katonáskodásom idején.

1. Huszonöt jó botot kapsz – intett türelmetlenül az ispán.

Magam is ebben bíztam. Napok, hetek nyugtalanságát éreztem, amikor felhasaltam a deresre, és az ölem alá igazítottam a szőrpárnát, loppal még egy igazítást elvégeztem, amit még katonakoromban szoktam meg. Jobban esett a verés, ha az arcom felé mutatott a farkam. Ebben a póztan húztak deresre.

A régi büszkeséggel markoltam a deres lábait, és emeltem fel a fejem, noha a testem már nem volt a régi friss és rugalmas. De ez most nem számított.

A pribékek ismét kitettek magukért. Egész más olyantól fogadni a botot, aki ért hozzá, aki figyeli a delikvens rezdüléseit. Egészen más úgy csapatni feneket, ha a pribék és a delikvens célja közös, egy alaposan megbotozott segg. A pribék könnyű botütésekkel kezdett, hálásan nyögve felelgettem a botnak. Néhány ütés után váratlanul keményen alámvágott, ez az ütés nagyobb volt, és jobban megnyögdeltetett, mint az előzőek. Folytatta a seggem kicifrázását, és amikor már kezdtem hozzászokni a közepes ütésekhez, megint megcsapott, de úgy, hogy feljajdultam tőle. Már értettem, hogy ez a technikája. Néhány ütéssel elaltatja az éberségemet, majd felriaszt egy keményebb botütéssel. Ez már modernebb módszer volt, hiába, a botozás technikája is fejlődik a korral. Elvesztettem magabiztosságomat. Ettől kezdve mindig a nagyobb ütést vártam, és bizony, néhány alkalommal meg is kaptam. Mindannyiszor hangosan felpanaszoltam egy-egy jajdulással, hogy mennyire meggyötör.

Mégsem volt kímélet. Ezen a délutánon olyan huszonötöt kaptam, hogy jó ideig visszatartott attól, hogy gombokat tépdessek mellényemről. Mert nekem is vannak határaim.

A botozás végén az inasok segítettek haza, ahol ágyba fektettek. Bizony, tapasztalnom kellett, hogy én sem leszek fiatalabb. A cselédlány négy napig kente hűs tejföllel a fenekemet, hogy a bőröm helyrejöjjön.

Vége