Más tudatállapotban 1/2.

Más tudatállapotban 1 / 2.

(kitalált történet, elképzelt helyszínen és szereplőkkel)

Fiatalon vettem észre, alig húszas éveim közepén, amikor király urunk parancsára besoroztak a seregébe, és közel négy éven át harcoltam az ellenség ellen, hogy ha elvernek, más, mondhatni magasabb szintű tudatállapotba kerülök. Márpedig amíg a kiképzés és a hadjárat tartott, gyakorta volt szükség arra, hogy a közvitézeket a magasabb rangúak megbüntessék. Gyakorta okot sem kellett adni rá, a szadistább tisztek azért is deresre húzatták a hozzám hasonló fiatal férfiakat, hogy végignézzék a botozásukat.

Akkoriban jöttem rá, hogy annak ellenére, hogy berzenkedve hasaltam meg a derest, egy-egy kiadós huszonöt után napokig jobban éreztem magam. Szinte minden hónapban sor került arra, hogy hasaljak egyet, és feszülten várjam, ahogy ismét bemutatnak a botnak. Idővel már eljutottam odáig, hogy kívánni kezdtem, hogy deresre húzzanak. Míg mások fájdalmasan jajgattak, vagy szinte unottan csapatták mezítelen feneküket, addig nálam mindig felemelő alkalmat jelentett, noha a megalázó mivoltához nem fért kétség.

A feljebbvalóm gyakran élt ezzel a büntetéssel, és látszólag duzzogva, mély tiszteletet színlelve fogadtam parancsát, és kerestem fel a pribéket táborozáskor, továbbítva feljebbvalóm parancsát, ezután meg is kaptam a magamét. Több pribék is dolgozott azon, hogy a hozzám hasonló férfiak rendesen meg legyenek botozva, és amikor jelentkeztem a következő büntetésemre, mindig akadt, aki belém verte a regulát.

Megesett, hogy többen is várakoztunk verésre, és végignéztünk négy-öt botozást is, míg sorra kerültünk. Volt, aki fogadkozott, hogy tőle egy hangot sem hallanak, olyan is volt, aki még mindig pityókás volt, és szinte a deresen józanodott ki, és olyan is, aki elgondolkodva dörzsölgette fenekét a mundérban, míg botozására várt. Magam is az utóbbiak közé tartoztam. Azután a pribékek minden teketória nélkül lekaptak a húsz körmünkről, és olyan huszonötöt vágtak a pőre fenekünkre, hogy egyesek még a deresen bizonygatták, hogy ezt megemlegetik, amíg csak világ a világ.

De a hódító háborúkkal elmúltak ezek az alkalmak, és egyre többször kaptam magam azon, hogy vén fejjel, negyvenes éveimben nosztalgiával gondolok arra, hogy milyen rég hasaltam egy jót. Mert mióta veteránként hazatértem falumba, jó, ha évente egyszer csapatott meg az ispán, nyergesmester inasaként, öreglegényként pedig rám fért volna gyakrabban is. A szíjat, mely a műhelyben adott volt, nem tudtam megkedvelni, pedig néhányszor röstellkedve hajoltam le, hogy megkínáljanak vele, és a többi inasnak, mesterlegénynek nem volt ellene kifogása. Ha őket verték szíjjal, keményen kapaszkodtak az asztalba, támla nélküli széken hajoltak át, vagy csak a bokáikat markolták meg, és bokáig eresztett nadrággal kínálták oda csupasz feneküket néhány ütésnek. Az öreglegények gyakran elmondták, hogy jót tesz nekik a szíjazás, mert néhány ütés után már tudják is, hogy mit rontottak el, és a verés után ki tudták javítani a nyerget, amin dolgoztak. Nem egy az asztalra könyökölve, két ütés közt jött rá, hogy hol a hiba, és hálásak voltak a szíjnak, hogy móresre tanította őket.

Mesterünk egy kiugrott mészároslegényt alkalmazott erre a feladatra, hiszen tucatnyi férfit kellett féken tartania és büntetnie, és az izmos férfi alkalmas volt arra, hogy az arra érdemesültek fenekét elverje vékonyabb vagy szélesebb szíjjal. Ha választani lehetett, mindig a szélesebb szíjat választottam, mert szebb nyomokat hagyott, és a vékony szíj suhintásaitól elve izgágábbá váltam, nehezen lehetett elverni a seggem.

Egy napon fiatal vándorlegényt kísértek a poroszlók a falu főterére. Lopáson kapták, és az ispán pálcázást rendelt számára. Mivel az ilyen eseményekhez a fél falu ki szokott tódulni, mi sem maradtunk otthon, így a műhely szinte kiürült, mindenki látni akarta, hogy egy idegen ifjú hogyan bűnhődik meg. Azzal védekezett, miközben deresre húzták, hogy éhes volt, és ez valóban így is volt, ezért dézsmálta meg a helyi pap pincéjét, befalt egy szál kolbászt, és jó egri bikavérrel öblítette le. Az ecetes vinkókhoz szokott gyomra igencsak felüdült a nemes bort kortyolgatván, és mire kiitta a butykost, elálmosodott, és mire felriadt, már kattant is a béklyó a csuklóján.

A deres a parasztoknak rendszeresített gyalulatlan deszkából készült, egy lószőrrel degeszre tömött párna biztosította, hogy a delikvens feneke szépen kidomborodjon. A vándorlegény még kába volt az alvástól, de kábán is tisztában volt vele, hogyan kell szépen felhasalni a deresre. Amikor felfedte csupasz fenekét, mindannyian láthattuk, még a távolabb állók is, a korábbi verések nyomait. Az ispán gúnyosan kérdezte, látván a halovány csíkokat, hogy mivel szereti, ha illetik a seggét. A vándorlegény megdörzsölte állát, majd engedte, hogy a csuklóit is kikötözzék, és letámaszkodott a deresre. Komolyan vette a kérdést, és próbálta ködös agyában összeszedni a gondolatait:

1. Ó, uram, ha választani lehet, a pálcát igen jó eszköznek találtam minden alkalommal. Ritkán volt erre alkalmam, mert általában mások döntenek arról, hogy mivel büntessenek a deresen. Így legalább annyiszor kaptam már bottal mint pálcával.

1. Egy jókor kapott huszonöt bot mindig segít visszatérni az erény útjára – hallatszott a károsult, Özséb atya hangja. – Alkalmasint most is ezzel javaslom, ispán uram, a büntetést.

1. Kegyelem – emelte fel a fejét a legény. – Legutóbb a szomszéd uraság is botot rendelt nekem, és utána napokig sántítottam.

1. Az Úrnál a kegyelem! – felelte Özséb atya, és keresztet vetett.

Letelepedett az ispán mellé a sebtében előhozott asztalkához, egy szolga bort töltött mindkettőjüknek. A vándorlegény meg-megfeszítette fenekét, ahogy készült arra, hogy elverjék. A pribékek nem kapkodták el. Megtapogatták a fenekét, derekánál is leszíjazták a csuklói és bokái után, megigazították öle alatt a degeszre tömött szőrpárnát. Végül jelentették, hogy a vándorlegény elő van készítve a botozásra. Az ispán nagy kegyesen intett, megadva a jelet, hogy kezdjék.

Az ifjú, aki lopás bűnébe esett, szabadkozni kezdett, hogy nem valami jól bírja a botot, és újra felvetette, hogy pálcával szeretné megkapni büntetését. Az ispán és a pap összetanakodtak, és végül arra a döntésre jutottak, hogy legyen kívánsága szerint. Huszonötöt kapjon bottal, és jutalmul, mert kiállotta a büntetést, kapjon még harmincat pálcával. Nevettek a legény elfancsalodott képét látva.

1. Ötvenöt ütés – számolta ki a hasaló férfi. – Ennyit egy kalbászért és pár korty nemes borért?

1. Talán bizony igazságtalannak tartod? – nevetett az ispán. – Félted tán a segged?

1. Ostoba az, aki nem félti a seggét – hörögte a férfi elkínzottan, noha még el se kezdték a botozást. – Ennyit még sosem kaptam egyszerre.

Az ispán ismét intett a pribéknek, aki a tenyerébe köpött, és ráfektette a botot oldalról a legény fenekére, amitől az megfeszült. Elkezdődött a botozás. A pribék gyakorlottan, lendületesen verte a nyögdécselő férfit, és meg kellett állapítanom, hogy ahhoz képest, hogy tartott a bottól, egészen jól bírta. Meg-megfeszülő, kidomborodó fenekén eleinte alig látszott a pribék munkája, de lassan feltűntek a jellegzetes, vöröslő hurkák. Bár időről időre egy-egy ütés jobban meggyötörte, férfiasan állta a botozást, csak kelletlen nyögései árulták el, hogy nem túlságosan ízlik, amit kap. Amikor kimérték neki a huszonötödiket is, ernyedten hajtotta le fejét, majd a másik pribéket kereste meg tekintetével, aki megsuhogtatta a pálcát, és a botozó pribék helyére lépett.

Aki kapott már bot után pálcát, az el tudja képzelni, hogy a meggyötört fenéknek mennyire kínzó, ha ez másik eszközzel, ez esetben pálcával felszántják a bot nyomait. Márpedig harminc pálcaütés elég arra, hogy a bot nyomait felülírja, és így hiába tartotta szépen, a pálcával kapott ütések kuszasága erről már nem tanúskodott. A legény nehezményezte is, hiszen mindez idáig büszke volt a seggére, amely egy-egy verés után arról árulkodott, hogy férfiasan tűrte az ütleget. A pálca miatt most szégyenkeznie kellett, a következő hetekben folyton magyarázkodnia kell majd, miért olyanok a nyomok, mintha rángatta volna végig a seggét, míg verték. Emiatt végtelenül csalódottan kelt fel, és remegve húzta fel seggére bő nadrágját. Ki fogja elhinni neki, hogy ő átadta magát a verésnek? Ki hiszi el a feneke láttán, hogy fegyelmezetten csapatta meg magát?

Nem köszönte meg, amit kapott. Csak hűvösen biccentett a pap és az ispán felé, mielőtt felmarkolta szegényes batyuját, és bizonytalan léptekkel elhagyta megaláztatása helyszínét.

Folyt. köv.