A vörös szoba titka

A vörös szoba titkai

A lakás csendes volt, csak a város távoli morajlása szűrődött be a félig lehúzott redőnyök résein. Anna izgatottan állt a tükör előtt, ujjai reszketve simították végig combján a fekete harisnyát, amit Zoltán választott neki. A férfi ízlése kifinomult volt, és Anna élvezte, hogy minden részletet ő irányított – a ruhától kezdve a hangulatig. Ma este újra belépnek a vörös szobába.

Zoltán lassan lépett be a hálószobába, fekete ingben, amit deréktájon bőrből készült öv fogott össze. Szeme sötét árnyalatot kapott, amikor meglátta Annát a falnál, pontosan ott, ahol korábban utasította. A nő nem szólt semmit, csak lesütötte a szemét, ahogy tanulta – ez volt a játék része.

„Jó kislány” – morogta mély hangján, miközben közelebb lépett.

Ujjai végigszántották Anna haját, majd lassan a nyakára siklottak. Egy gyengéd szorítás, éppen csak jelzésértékű, mégis erőt sugárzó. Anna megborzongott.

Zoltán előhúzott egy fekete selyemkendőt az ágy mellől, és finoman Anna szeme elé kötötte. A vakság érzete felerősítette minden más érzékét – a légzését, a hallását, a bőrén érzett apró rezdüléseket.

„Most az én világomban vagy” – suttogta Zoltán, majd egy csókot nyomott Anna kulcscsontjára.

A bilincsek fémes csattanással zárultak a nő csuklóin, majd Zoltán a karcsú láncot a mennyezeten lógó karikához rögzítette. Anna kezei a feje fölé kerültek, teste enyhén megfeszült, de tekintetében nem volt félelem. Csak vágy.

Az ostor első érintése meglepően gyengéd volt. Nem fájt, inkább simogatott. Aztán a következő csapás határozottabb lett. Zoltán pontosan tudta, mennyit bír Anna, hol van az a vékony határvonal a fájdalom és gyönyör között – és mindig ott táncolt rajta.

„Számolj” – szólt Zoltán halkan.

„Egy” – lehelte Anna, miközben a következő csapás égető csókként érte a combját.

„Kettő” – hangja egyre reszketőbb lett, de nem a félelemtől. Hanem attól az édes feszültségtől, ami lassan teljesen átjárta.

A számolás tízig tartott, minden egyes ütéssel mélyebben merülve a közös játékba. Amikor az utolsó csapás is elhangzott, Zoltán eloldozta Annát, de nem engedte el. Karjaiba vonta, ölébe vette, és finoman ringatta. Ez volt mindig a kedvenc része: az utógondozás.

„Nagyon büszke vagyok rád” – suttogta a hajába.

Anna szeme könnyes volt, de mosolygott. Ez volt az ő világuk. Ahol szabályok voltak, de minden mozdulatban szeretet és tisztelet élt.

A vörös szoba titkai nem a fájdalomról szóltak. Hanem a bizalomról. Arról, hogy valaki át meri adni magát teljesen – és valaki más ezt méltósággal, figyelemmel viszonozza.