A pillantás mögött 1.rész

A pillantás mögött

Egy kisvárosi könyvtár félhomályos csendjében pillantottam meg. Amikor rám nézett, mintha zavarba jött volna – elkapta a tekintetét, majd mégis végigmért, ahogy elsétáltam mellette. Hosszú, szőke hajam a hátamra omlott, testhez simuló fekete ruhát, csipkés harisnyát és magas sarkút viseltem. Éreztem, hogy a jelenlétem megérinti – nem tolakodóan, inkább úgy, mint amikor valaki elkezd álmodni arról, hogy egyszer majd mer más lenni.

Fiatalabb volt nálam. Volt benne valami rejtett kíváncsiság, egy csendes vágy, ami mögé még elbújt, de amit nem tudott teljesen elrejteni. A tekintetével követte minden léptemet. Élveztem. A figyelmét. A csodálatát. Azt, ahogy néz.

Megfordultam, és rámosolyogtam. Hosszú, vörös haja az arcába hullott, zavartan igazította félre – de nem fordult el. Visszanézett. Biccentettem, finoman, hívogatóan. A könyvespolcok felé indultam, tudtam, hogy követni fog. Direkt nem néztem hátra – hagytam, hogy ő szólaljon meg először.

– Ne haragudj… – szólalt meg kissé félénken. – Le tudnád venni nekem azt a könyvet? Látom, magas vagy… és nagyon csinos is – tette hozzá, miközben alsó ajkába harapott.

Rámosolyogtam. Közelebb lépett. Jóval alacsonyabb volt nálam – talán tizenöt centivel –, de ez csak még izgalmasabbá tette a pillanatot. Tudtam, hogy most egyfajta szerepet játszunk – de egyikünk sem hazudott.

– Leveszem – mondtam mosolyogva –, ha cserébe megmondod, hol lehet ebben a városban igazán jó kávét inni.

Tudtam, hogy hamarosan jön a pasim. Szeretett kontroll alatt tartani, nem nagyon hagyott magamra – főleg ebben az új, számomra még idegen kisvárosban. Mégis, abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak a vöröshajú lánnyal beszélgethetnék tovább. Hogy megismerjek egy idegent, aki valami újat, valami színt hozott az életembe. Talán pont ez hiányzott. 

Megszólalt a telefonom. Megköszöntem a segítségét, és indultam. A pasim már a parkolóban várt. Órák teltek el, kint ültünk egy kávézó teraszán, sütött a nap, csak élveztük egymás társaságát. Aztán jött a hívás: a főnöke telefonált, másnap hajnalban külföldi munka, azonnal vissza kell indulnia Budapestre.

– Megleszel? Gyere velem… – kérdezte.

– Tudod, hogy erre a pár napra vágytam – válaszoltam. – Most kezdődik egy új projekt, itt szeretnék lenni, megszeretném ismerni a várost. 

A szép pillanatot gyorsan felváltotta a bosszúság. Hosszan búcsúztunk. Ígértem, vigyázok magamra.

Ahogy a mosdó felé indultam, újra megpillantottam a vöröshajú lányt. Most valahogy más volt. Szomorúbb. Gondterheltebb. Éreztem, hogy szólnom kell hozzá.

– Csak nem egyedül? – kérdeztem, miközben körbenéztem meglepetten.

Biccentett.

– Ha gondolod, szívesen csatlakoznék… ha nem zavarlak – mondtam.

– Nem zavarsz – felelte –, de fél óra múlva indulnom kell, a buszomhoz igazodom.

-Hogy hogy egyedül vagy itt? -Fiatal lányokat nem szoktam egyedül látni egy kávézóban. 

-Nem értek rá a barátaim… igazából csak kettő van akivel kávézni szoktam. 

-Nem számit mennyi van, ha igaziak-vigasztaltam. Visszahúzónak tűnt, amilyen én is voltam pár évvel ezelőtt. Volt benne valami titokzatosság, ami megfogott. 

Belekortyoltam a kávémba és rá mosolyogtam. A pillanat körbe ölelt minket. Zavarba jött mert a kezeivel a hajtincseit matatta és fehér arcán egy kis piros bőrpír jelent meg. Izgalmasnak tűnt,  egy idegen városban egy idegen lánnyal egy idegen szituációban.

Folyt. köv.