Folytatva a korábbi switch kalandok után. Napokkal később érkezett az üzenet. Csak ennyi állt benne mindössze:
„Holnap este. Térdelve várj. Meztelenül. Csak a csuklóid legyenek megkötve.”
Tudtam, mit jelent. Nem volt kérdés. Nem volt alku. Ez a meghívás nem barátságos volt – parancs volt. És én engedelmeskedni akartam.
Másnap este, amikor becsukódott mögöttem az ajtó, már vártam. Meztelenül, csuklóimon puha kötelekkel, összekötve. A térdem alatt hideg padló. A lelkemben csönd.
Ő nem szólt hozzám azonnal. Csak körbejárt, mint egy ragadozó. Láttam a csizmája orrát, éreztem a parfümjét. A csend feszített, a tétlenség már önmagában büntetés volt.
Aztán megszólalt.
– Ma nem vagy szerető. Nem vagy partner. Ma vagyok az Úrnőd. És te vagy a semmi. A test, amit használhatok. A szolgám. A rongyom.
Lépései megálltak mögöttem. A következő pillanatban egy pálca csapódott a combjaim közé. Hirtelen, élesen, fájón.
– Számolj. Hangosan. Ha hibázol, újrakezdjük.
– Egy – nyögtem ki.
A második ütés erősebb volt. A harmadik után már remegtem. A bőrömön égtek a csapások, de a lelkemben valami felszabadult – a kontroll, amit egész héten szorítottam, végre összeomlott.
Tizenötig számoltam. Tizenöt csapás. Egyik sem kegyelmes. A végén már könny szökött a szemembe, de még mindig térdeltem. Még mindig ott voltam.
Aztán a hajamnál fogva hátrahúzott. Rám nézett, és a szeme hideg volt, de nem kegyetlen – fegyelmező. Tudatos. Törődni tudó, de uralkodó.
– Azt akarom, hogy nyald meg a csizmámat. Ott, ahol jártam veled ma. A poros részen. Mert ezt érdemled. És tudd, hogy minden íz a te alárendeltséged része.
És én megtettem. Minden nyelés, minden érintés alázat volt. De nem megalázottság – választott behódolás. Ez volt az este lényege.
Később az ágyra fektetett, hasra, újra kötözött, és úgy ütött a tenyerével, a derékomra, fenekemre, hogy már nem maradt más, csak az ő hangja, a fájdalom ritmusa, és a gondolat:
„Ezért vagyok itt. Ez az, amit akartam. Ez vagyok vele – senki, és mégis minden.”
folyt.köv.
Hozzászólások (0)