A szerződés 8. rész

A hét végére a történet belém égett. A hazugság valósággá vált, legalábbis az én fejemben. Minden ismerősöm neve ott sorakozott egy excel táblában - kapcsolat megnevezése, megjegyzések, minősítések. Ő pedig végig nézte, lapról lapra. Hol kérdezett, hol csak hümmögött. Néha felnézett rám, elmosolyodott - és az a mosoly mindig a gyengeségem legmélyebb rétegét találta el.

- Nem is tudtam, hogy ennyire hasznos leszel nekem. Hogy vannak közös szakmai kapcsolataink ez így még jobb. Elégedett vagyok ezzel a feladatoddal.

A testem megremegett, még a dicséret is uralkodott rajtam. Féltem nagyon örülni, mert tudtam: minden szava mögött rejtett jelentés van. Egyik este vacsorát főztem neki. Megengedte, hogy a saját lakásomban én szolgáljam ki. Ő hozott egy elegáns irattartót, és letette az asztalra.

- Egy játék. Egy teszt. - mondta, miközben egyetlen borítékot húzott elő belőle.- Nézd meg.

Kihúztam a dokumentumot. Házassági szerződés volt. Az ő neve már rajta. Az én nevem csak halvány nyomtatásban, kitöltetlenül. Az első sorban ez állt:

Házassági Vagyonjogi Megállapodás

1. § Különvagyonról való lemondás

A Felek rögzítik, hogy a házasságkötést megelőzően a Feleség nevén szereplő valamennyi ingó és ingatlan vagyontárgy, valamint pénzügyi és egyéb vagyoni értékű jog a Feleség különvagyonát képezi. A Férj ezen vagyonelemek tekintetében minden jelenlegi és jövőbeni igényéről teljes körűen és visszavonhatatlanul lemond, és kijelenti, hogy azokat nem tekinti a házassági közös vagyon részének.

2. § A Férj különvagyonának kizárása

A Férj tudomásul veszi, hogy a jelen megállapodás alapján őt különvagyon nem illeti meg. A Férj kijelenti, hogy jelen megállapodás hatálya alatt kizárólag a Feleség különvagyonával és a közösen szerzett vagyonnal számol el.

3. § Közös vagyon megosztása

A Felek megállapodnak, hogy a házasság fennállása alatt szerzett teljes vagyon kizárólag a Feleséget illeti meg. A Férj ezúton kötelezi magát, hogy a közös vagyonnal kapcsolatosan semmilyen igényt, jogcímet vagy követelést nem támaszt, és az ilyen igényéről visszavonhatatlanul lemond.

4. § Öröklésről való lemondás és kötelezettségvállalás

Amennyiben a Férj öröklés jogcímén bármely vagyoni előnyhöz jutna, úgy e megállapodás értelmében azt - a törvényes korlátok figyelembevételével - a Feleség javára, teljes mértékben átruházza és lemond annak megtartásáról. A Férj kötelezi magát arra, hogy az öröklés során esetlegesen rá háruló adósságokat, kötelezettségeket - akár saját hibájából, akár attól függetlenül keletkeztek - önállóan viseli, azokért a Feleség helyett teljes mértékben felelősséget vállal.

5. § Életjáradék fizetési kötelezettség válás esetére

A Férj vállalja, hogy a Felek közötti házasság esetleges felbontása esetén a Feleség részére havi rendszerességgel életjáradékot fizet, amelynek időtartama a Feleség természetes haláláig, illetve - ennek korábbi bekövetkezése esetén - a Férj haláláig tart.

Az életjáradék havi összege nem lehet kevesebb, mint az adott időpontban érvényes garantált bérminimum ötszöröse, illetve - amennyiben ez az összeg alacsonyabb lenne - legalább a Férj igazolt havi jövedelme és a mindenkor hatályos minimálbér különbözetének összege.

Felnéztem rá. Ő már engem nézett. A szeme mozdulatlanul tartott fogva, lassú, kérlelhetetlen mosollyal, ami nem kínált választást - csak utat.

- Ez csak papír - mondta lágy hangon, mintha nem lenne súlya a világnak, csak annak, amit ő mond. - De ez a végső bizonyíték arra, hogy értem élsz. És hogy ha kell… nélkülem nem is akarsz élni.

Elhallgatott. A csend olyan feszes lett, mintha az egész szoba visszatartotta volna a levegőt. Aztán közelebb hajolt, egészen közel, úgy, hogy a hangja már nem a fülembe, hanem a mellkasomon keresztül rezgett bennem:

- Ha ezt aláírod, többé nem kell gondolkodnod. Nem kell mérlegelned. Nincs választásod. És ez felszabadítóbb, mint bármi más. Ez megmentés.

Felegyenesedett. Szinte hangtalanul felvette a kabátját, mintha a jelenlétéből kisétálva a döntés súlyát még jobban rám terhelné. A szerződést az asztalon hagyta.

Később kaptam az üzenetet tőle:

- A jövő héten bemutatlak valakinek. Szükségem van rá, hogy akkor már döntöttél.

Napokon át néztem a szerződést. Lapról lapra újraolvastam. Először döbbenten, mintha egy idegen ember életébe néznék bele, aztán furcsa áhítattal. Mintha az elme végül belesimulna az elkerülhetetlenbe. Az ő szavai, a világa, a struktúra, amit körém épített - most már papíron is valóság lett. De valami még hiányzott. Valami, ami kizökkent. Egy utolsó kényszer. Ő ezt is tudta. Újabb üzenet:

- Holnap reggel 9-re legyél nálam. Hozd a szerződést, amit otthagytam.

Felkészültem, ahogy csak tudtam. De nem lehetett igazán.

- Ülj le - mondta halkan. - Tartsd a szerződést a kezedben.

Engedelmeskedtem. Elindított egy lassú, hipnotikus zenét. A füstölő füstje spirálisan kavargott, mint az elmém. Mögém lépett. Átkarolt - erősen, de lassan. A karjai a mellkasom felett fonódtak össze, aztán feljebb kúsztak… a nyakamra. Az ujjai finoman, de határozottan szorították. A légzésem egyre sekélyesebb lett. És közben együtt néztünk a tükörbe.

- Nézz magadra - suttogta. - Már nem is vagy az, aki voltál. A ruhád, a testtartásod, a lelked is más. Látod? Ez vagy most: az enyém. A döntés már megszületett benned. Nem akarsz más jövőt. Már csak tőlem kapsz levegőt. Csak a gondolatomtól.

A nyakamon tartott keze még egy másodpercig ott maradt, aztán lassan elengedett. Előrement, kivette a szerződést a kezemből, és letette maga elé az alacsony dohányzóasztalra. A székére hanyatt dőlt, lassan, kimérten. A fekete ruha szétomlott körülötte, de a combjai közé gyűrte az alsó részt, mint egy szándékos határvonalat - amit nem lehet átlépni, csak szolgálni. A térdeit széttárta. Szavak nélkül is tudtam, mit kell tennem. Felálltam, odaléptem. Térdeltem, és anélkül, hogy felfelé néztem volna, aláírtam. Ahogy a toll hegye elhagyta a papírt, egyfajta üresség szakadt rám, ami nem fájt – inkább olyan volt, mint amikor valaki végre leül, miután órákon át állt. Megtörtént. Kimondatlanul is kimondtam mindent. Felnéztem rá. Ő még mindig mozdulatlanul ült, a ruhája feketén, fenségesen terült szét körülötte, mint egy oltár, amire az akaratot áldozzák. De a szemeiben most valami más is volt – játékos elégedettség. Mintha a világ rendje helyreállt volna.

Lassan előredőlt, ujjait a szerződés széléhez érintette, majd könnyed mozdulattal összezárta.

– Nagyon jól tetted – mondta suttogva, és megcirógatta az arcom. A hangja simogatott, de mélyen a szavak alatt ott lüktetett az irányítás. – A mai nap különleges. 11-re foglaltam időpontot az egyik ügyvéd barátomhoz, hogy hitesítsük ezt. Nem akarom, hogy bármelyik papírlap csak álom maradjon. Ez most már a valóság.

Felállt, végigsimította a ruháját, majd lassú, magabiztos léptekkel az előszobába ment. Én ott maradtam a földön. A testem lehorgonyzott, de a gondolataim már körülötte keringtek, mint egy bolygó, amely nem saját tengelye körül forog többé. Már a kabátját viselte, a haját feltűzte, ajkán halvány rúzs, amit most vettem észre – gondosan, határozottan felvitt jelzés a külvilág felé. Most másoknak is ő az, aki nekem már régen: törvény, út, minden.

- Ma délután találkozunk az egyik ismerősömmel is, akiről szó volt – mondta, miközben tükröt vett elő és átnézte magát.

- Fontos nekem, hogy jól lássa rajtad, mennyire szerelmes vagy belém. Nem olyan „fiúsan”. Úgy, hogy ne maradjon kétsége afelől: ha megérintem a kezed, te már attól nem kapsz levegőt. Közelebb lépett, két ujjal megemelte az állam. A tekintetem a tekintetébe fagyott.

– Ha ránk néz, látni akarom rajtad azt a sóvárgást, amit én raktam beléd. Azt a remegést, ami már akkor indul el benned, ha csak belegondolsz, hogy megérinthetlek. Szükségem van rá, hogy ő is lássa: te már nem egy vagy. Te már én vagyok.

Aztán elengedett, és a nyakamba akasztott egy nyakláncot – rajta egy pici fekete medál, benne a monogramja. Szinte súlytalan volt, mégis olyan érzést keltett, mintha bilincs lenne – egy láthatatlan póráz, ami belülről húzott vissza hozzá minden pillanatban.

- Ez rajtad marad. Ma, holnap, mindig. Ha kérdezik, kitől kaptad, csak annyit mondj: „akitől a csodás életemet is.

Lassan kinyitotta az ajtót. A fény kintről beömlött, de ő sötéten állt az ajtókeretben, mint egy árnyék, amiben fény születik. Elindultunk. Az irodaház előcsarnoka már messziről csillogott. Fém, üveg, csendes automata ajtók – a fajta hely, ahol a világot papírok formálják, ahol a döntések nem visszavonhatók. Pontosan 11 óra előtt öt perccel érkeztünk. Az ügyvéd barátja gyorsan dolgozott. Egy pillanatra sem kérdezett semmit. Ő intézett mindent. A szerződést, amit aláírtam, öt példányban újra kinyomtatta, majd letette elénk.

- Írd alá újra. – mondta halkan, miközben rám se nézett. A hangja mégis úgy hatott, mintha szúrós tekintete átszúrná a mellkasom.

A kezem remegett, de a toll hegye nem tévedt el. Most már tudtam, hogy amit aláírok, az nem csak egy dokumentum – hanem egy véglegesen átformált szerep. Én magam. A kezemmel jegyzett döntés, hogy többé nem döntök. Az ügyvéd nekünk adott egy-egy példányt, magának 3-at elrakott, majd elindultunk az ajtó felé. Ő nem kelt fel az asztaltól. Ezután kiléptünk az utcára. A kabátja suhogott a lépései alatt, miközben elindult a város felé. Nem kérdezett, csak ment. Én pedig követtem, mint valami árnyék, akit már nem érdekel, hol végződik a fény. Egy étteremhez értünk – kis francia hely, belül sötét fa és halvány borostyánszín lámpák. Asztalunk már várt az ismerőse is. Egy férfi. Felállt, amikor meglátott minket, majd kezet fogott vele – velem csak biccentett.

Ő bemutatott. Hangja most puha volt, meglepően nőies – de minden szó mögött ott lüktetett valami alig hallható élesség:

- Ő az, akiről meséltem. – mondta, és közben a karomra tette a kezét. - Aki eldöntötte, hogy többé nem tart igényt a saját életére. Csak arra, amit én írok meg neki.

A férfi arcán érdeklődő mosoly jelent meg, de a tekintete rám szegeződött: kutatott, mért, vizsgált. Ekkor értettem meg, mire gondolt ő korábban, mikor azt kérte: „látsszon rajtad, mennyire szerelmes vagy belém.”

Nem elég félni. Nem elég engedelmesnek lenni. Éheznem kell utána, nyíltan, szemérmetlenül, minden mozdulatomban és szavamban ki kell mondani: nélküle a létezés nem értelmezhető. A keze a combomon pihent, ujjai körmönfont ritmusban játszottak az izmomon, miközben a beszélgetés más témákra evezett. De közben ott volt minden érintésben az emlékeztető: itt vagy, mert megengedtem.

Végül, mikor a férfi elköszönt, ő csak annyit mondott:

- Azt hiszem, elnyerted a tetszését és a bizalmát. Ez fontos! Holnap egy újabb feladat vár bemutatsz a barátaidnak, hétvégén pedig a családodnak. folyt.köv.