Úrnőm szolgálata – 3. rész: Reggel a konyhában

A reggeli fény lágyan szűrődött be a függöny résein, de számomra a nap csak akkor kezdődött el igazán, amikor Úrnőm hangját hallottam a hálószobán kívül:

– Gyerünk, négykézláb. A konyhában várlak.

A parancs egyszerű volt, mégis végigfutott rajtam a vágy. A nyakörv még mindig a helyén volt, a bőr póráz végigkövetett a padlón, miközben engedelmesen haladtam az utasítás szerint. A combjaim közé húzott kötél és az erényöv minden mozdulatnál emlékeztetett rá, hogy vágyam kulcsa nem nálam van.

A konyhában már ott állt. Egy hosszú selyemköntösben, meztelen combokkal, kezében a fekete lovaglópálca. A tekintete egyszerre volt szigorú és elbűvölő.

– Készítesz nekem kávét – mondta. – És ha elégedett leszek, talán kapsz valamit, amire régóta vágysz.

Kezemmel, amennyire a bilincsek engedték, ügyetlenül, de elszántan kezdtem készíteni a reggeli italát. Minden mozdulatomért járhatott egy simogatás… vagy egy csapás. A pálca ott lebegett fölöttem, és időnként lesújtott – nem erősen, de épp annyira, hogy figyelmeztesse testemet a helyzetemre. Az ütés a combomra vagy a fenekemre érkezett, csípő fájdalmat hagyva, ami egy pillanat múlva már újabb vágyat ébresztett.

Mikor a kávét végre elé tettem, kortyolt egyet, majd elégedetten biccentett.

– Jól van. Eljött az idő.

A kulcsot levette a nyakából. Lassan, szinte szertartásosan lépett mögém. A fém kattanása, amikor az erényöv zárja engedett, olyan hang volt, amit napok óta visszhangoztam a fejemben. És most, hogy végre szabad voltam… a vágy úgy áradt szét bennem, mint forró láva.

De még nem enyhülhettem meg. Úrnőm térdelt le elém, egy pillanatra sem engedve, hogy irányításom legyen. Egyetlen mozdulattal a farkamhoz ért – hűvös ujjak, határozott fogás. Minden lüktetés egy könyörgés volt. És ő tudta ezt.

– Nem érintheted meg magad – suttogta. – Én döntöm el, mikor élvezhetsz.

És a pálcát letette. Most már a kezét, az ajkát használta. A verés nem csapással jött, hanem a gyönyör fokozásával. A farkam minden érintésétől a testem reszketett. A hosszú napok visszatartott vágya minden másodpercben kitörni akart. Ő pedig játszott velem: néha gyorsabb, néha kínzóan lassú mozdulatokkal hozott a határra… csak hogy újra visszahúzzon.

Aztán, amikor már semmit sem akartam jobban, mint az engedélyt, újra a szemembe nézett.

– Most. De csak az én nevemet suttogva.

És akkor elengedett. A testem robbanás szerűen reagált, a nyögésem halk volt, a hangom remegő – de az Ő nevét ismételtem, újra és újra, mint egy imát. Mert abban a pillanatban nem volt más igazság, csak az Ő öröme, és az, hogy végre megadta nekem a legédesebb ajándékot: az elengedést.

folyt.köv.