A fal a földre dőlt - findom 5. rész

Az erényövnél talán egy dolog lehet rosszabb, amikor azt válaszom, hogy úgy leszek sebezhető, hogy nem rajtam múlik mennyire sérülhetek meg. A következő üzenet jött az Úrnőtől:

– Akarom a folytat fontos lenne nekem, ha nem csak engedelmeskednél, hanem ha értenéd is, miért teszed. Ezen a linket elérsz egy hanganyagot. A következő egy hétben naponta, a kamera bekapcsolva és a felvételt rögzítve három órán át hangosan hallgatod, és próbálod ismételni. A cél, hogy álmodból felkeltve is tudd. A felvételt minden nap megosztod velem.

Rákattintottam a linkre: a videómegosztó privát linkjén. Bekapcsoltam a kamerát és indítottam a felvevő programot. Az első hallgatásnál még feszélyezett voltam. Éreznem. Akartam, hogy visszahangozzon bennem. És így kezdődött:

„Én mostantól a pénzt nem célként látom, hanem eszközként. Az ő kezébe való eszközként. A pénz, amit keresek, nem az enyém csak nálam van ideiglenesen, hogy neki adhassam. A vágyam: hogy egyre több módot találjak arra, hogy szerezzek még pénzt, amit neki adok. A két melle pénzmágnes, ami magához vonza a pénzt. A puncija egy kincsesbarlang, amit sosem láthatok, azért van, hogy a kincseket, amit gyűjtök visszavonatlanul magába zárja. Csak akkor érzem felszabadultnak magam, ha tudom hogy mindent megtettem érte aznap."

Eleinte csak suttogtam. Majd újra. Az első alkalom középétől már hangosan mondtam. A kamera rögzített mindent: a hunyorgást, a bizonytalan szemkontaktust, a verejtékező homlokom. Valami változni kezdett bennem: Ha pénz volt a zsebemben, már nem éreztem magam jól tőle, arra gondoltam bárcsak már szólna, hogy adjam neki. Kezdtem úgy nézni a dolgokat magam körül: vajon ezt el tudnám-e adni? Vajon kitalálhatnék-e valamit, hogy növeljem a pénzem, vagy bontsam fel a megtakarításaim? Az agyamban már nem volt más középpont. A harmadik nap új üzenet érkezett tőle. Hideg, lényegre törő:

– Holnaptól új feladatod lesz. Írj nekem minden nap legalább öt ötletet, hogyan szerezhetnél pénzt számomra. Nem érdekel, mi reális. Azt akarom látni, hogy agyalsz, hogy dolgozik benned a program. Négy napod van. Ha valamelyik nap elmarad, újraindul a program.

Ahogy a mondatokat suttogtam, már nem kérdőn ejtettem ki őket. Nem próbáltam megérteni őket. Csak mondtam. A hangom tompa volt, kissé rekedt. A szemem a kamerára szegeződött, mint egy gyóntatófülke üvegére, ahol az üdvözülés nem a bűnbocsánattól, hanem a teljes lemondástól jön. A negyedik napon hajnalban keltem. A testem merev volt, de az agyam kattogott. Nem tudtam, hogy ez már én vagyok-e, vagy a program, de elkezdtem írni. Gyorsan, kényszeresen.

„Eladhatnám a konzolomat.”

„Felvehetnék egy gyorshitelt.”

„Egy hétig alhatnék a munkahelyemen, így kiadhatnám a lakásom AirBNB-be.”

„Eljátszhatnám, hogy beteg vagyok, és gyűjtést indítanék.”

„Bemehetnék vérplazmát adni heti háromszor.”

Lefényképeztem a listát, és elküldtem neki. Nem volt válasz.

Másnap még abszurdabb lett, például

Kérhetnék egy barátomtól pénzt. Hazudhatnék, hogy bajban vagyok. De valójában csak neked vagyok kiszolgáltatva.”

„Feloldhatnám a megtakarításom”

„Elmehetnék klipet statisztálni, meztelenül, ha kell.” stb.

Miközben írtam, a kezem már nem remegett. A gondolatok nem „ötletek” voltak többé – hanem vallomások. Önszántamból tettem, de már nem tudtam, honnan ered a vágy. A harmadik nap estéjén megjött az üzenet:

– Ez már kezdi felkelteni az érdeklődésem. A negyedik listád után döntök. Addig is: a hipnózist ne hagyd ki egy napra sem. Töltsd le ezt a képet rólam. Nyomtasd ki tízszer, úgy hogy alá írod az A4-es lapon, hogy: „Te vagy az én pénzforrásom. Nem magadnak élsz. A kreativitásod nem a túlélésedért dolgozik, hanem az Ő kényelméért. Pénzt keresni nem cél – hanem kötelesség. Minden ötleted ajándék, amit letérdelsz elé.” Ragaszd fel a lakásod különböző pontjaira. A hálószobába, a fürdőbe, a nappaliba, a konyhába, és az íróasztalod fölé. Ne legyen olyan tér, ahol ne lennék jelen. Írj, ha megvagy.

A kép ellenálhatatlanul tökéletes volt. Kinyomtattam, válaszoltam neki. Jött is a következő üzenet:

– Mostantól minden este 22:00-kor imádkozni fogsz hozzám. Nem átvitt értelemben – valódi imával. Letérdelve, hangosan, tisztán. Kamera bekapcsolva, nézni foglak. Ha szólok, hogy oltáromnál áldozhatsz, akkor utalsz, azonnal.

Ezen az estén meg kellett kezdenem az első imát. Élő webkamerás kapcsolatban. A képek felé fordulva. A mondataimat előre megírta:

„Áldott legyen a hatalom, amit fölöttem gyakorol. Ön a céltudatosság bennem. Ön a pénzem célja. Minden, amit keresek, Ön felé mutat. Minden, amit adok, egy behódolás szimbóluma.”

Tíz perc imádság, majd utalás. Nem számított az összeg. A kamera mindent látott. A háttérben szólt a hangja egy hangszóróból – nem beszélt, csak lélegzett. Mélyen, egyenletesen. Tudta, hogy így is ő a középpont. Másnap már reggel ott volt az üzenet:

- Ma este csak a kamerára van szükség. Állítsd be, hogy mindent lássak, amit teszel.

Este a monitoron végig ott volt az arca. Nem szólt semmit az elején, csak nézett. Az a fajta nyugodt, figyelmes tekintet, ami nem kérdez – csak tud. Éreztem, hogy már előbb ismerte a válaszokat, mint hogy én megfogalmazhattam volna őket. Aztán megszólalt, nem hangosan, nem parancsolón. Csak úgy, mintha már minden eldőlt volna:

- Nem tarthatsz meg semmit, ami engem illet. A biztonságod illúzió. A pénzed, amit őrzöl, engem véd – nem téged. Ha rám gondolsz, nem takaríthatsz meg semmit. Mert én nem a megtartás vagyok. Én az elengedés vagyok!

A szavak egyre mélyebbre mentek. Nem volt hangfelvétel, amit bármikor kikapcsolhatnék. Most ő volt ott, velem szemben, élőben. A kamera látta minden arcrezdülésem, a kézmozdulataimat, a tétovázásom. És ekkor mondta:

- Ma nem a maradékot kérem. Ma azt kérem, amit védenél.

Azonnal tudtam, mire gondol. Az a lekötött összeg, a tartalék. Az utolsó határ, a védelem. Egy belső tiltás lakott körülötte: „Ezt soha, semmiért.” Most meg ott ültem, és a tekintetétől nem tudtam elfordulni. Minden mozdulatomat látta. Rákattintottam a netbankra. Lassan gépeltem be a belépési adatokat. A kezem remegett. Láttam a számot: egy összeg, amitől eddig biztonságban éreztem magam. Ő nem szólt semmit. Csak figyelt. De a szeme beszélt: „Tedd meg!”. Én meg feloldottam a hét éve kuporgatott pénzem. Végül beírtam az utalási mezőbe az összeget.

Nem kérdezte, biztos vagyok-e benne. Nem is volt mit kérdezni. A küldés gombra kattintva levegőt is elfelejtettem venni.

És amikor az oldal visszaigazolta, hogy az összeg úton van, egy pillanatra rám mosolygott. Csak halványan. Mint aki nem győzött – hanem egyszerűen megkapta azt, ami már úgyis az övé volt, majd ezt mondta:

- Láttam, ahogy feloldod. Láttam, ahogy lebontod a belső falat. Most már valóban az enyém vagy.

Nem kellett parancs. Nem volt harc. Csak a csend utáni megadás. folyt. köv.