Az erényöv és a kártyaadatok - findom 4. rész

Egy hét telt el azóta, hogy aláírtam, hitelesítettem, elküldtem a dokumentumot, és megtagadtam magamtól minden fizikai kielégülést. A testem tiltakozott, a tudatom sodródott, a lelkem pedig... alázatosabb lett. Aznap este egy újabb üzenet érkezett tőle. Hideg és játékos volt egyszerre, mint valami éjfekete bársonykesztyű.

– Láttad a 40 nap, 40 éjjel című filmet?

– Igen, Úrnő. Ön szereti?

– Jó. Ez több lesz, mint egy 3D-s mozi. Ez valóság lesz. Küldök egy csomagot, egy csomagpontra érkezik. Erényöv lesz benne.

Nem kérdeztem, nem tiltakoztam. Csak mentem, ahogy egy öntudatlan zarándok is menne a szentségtelen kegyhely felé. A doboz hideg volt a kezemben, súlyosabb, mint amilyennek látszott. Otthon óvatosan kibontottam. Fémből készült, súlyos volt, szorosan záródott, mintha nem is engedte volna, hogy egyszer még levegyem. A széleken a rideg acél: mintha az öröm lehetőségét csókolta volna meg a fájdalom. Jeleztem neki, hogy átvettem, azt írta:

– Készíts egy videót arról, mikor feltetted, hogy kattan a lakat. A farkad nem érdekel, csak onnantól videózd, mikor bezárod magad. 40 napig viseled. Nincs nyafogás.

Engedelmesen így tettem, a csomagban található útmutató szerint felvettem. A csomagnak a kulcsokon kívül minden része megvolt. Remegve tettem le a telefonom a videóhoz, mert tudtam, hogy a lakat kattintásával visszavonhatatlanul hatalmat adok át. Az első nap furcsa volt. Az érzés, hogy valami hideg és kemény fogja körbe azt, ami addig az enyém volt – szinte émelyítően szürreális volt. Mintha a saját testem egy darabja idegenné vált volna. A nap végére már minden lépésnél, minden mozdulatnál éreztem. De nem csak fizikailag – lelkileg is. Mint egy láthatatlan kéz, ami mindig ott pihen az ölemben. Nem gyengéden, hanem birtoklóan. Esténként egy-egy videót küldött át. Néha csak a hangját hallottam. Máskor a selymes nevetését. Néha pedig egy másik férfi nyögését, vagy egy üvegcsörgést, egy ajtócsapódást, egy bilincs záródását. Minden este 8 és éjfél között kellett leírnom a tartalmát, szó szerint, részletesen. A kezem remegett a klaviatúrán. A testem vonaglott a kényszer alól. De tudtam, hogy olvassa majd. Tudtam, hogy figyelni fog. A következő héten a testem már alkalmazkodott. De a belsőm… az napról napra egyre őrültebb lett, minden női illat, minden suhanó érintés a levegőben élesebben hasított belém, mint korábban bármikor. A saját fantáziám ellenségemmé vált. Minden apró gondolat, amit elűzni próbáltam, egyre hangosabb lett. A videók kegyetlenebbek lettek. Volt, amelyik csak húsz másodperc volt, de egy sikoly vagy egy nyögés többet mondott annál, mint amit elbírtam. És én, mint egy kényszerbeteg, minden este mégis géphez ültem, és írtam. Tíz ujjamat remegésig feszítve, leizzadva, az ajkamat véresre harapva. A harmadik hétre egészen beletörődtem. Reggelente már nem ismertem fel magam. Az arcom beesett. A tekintetem mániákusan lobogott. Az erényöv súlya nem csökkent, de már nem csak a testemet fogta: a személyiségem is kezdte magára ölteni. Egy rab voltam, aki nem csak raboskodott, de hálás is volt a rácsokért. A vágy, ami addig lüktetett bennem, most már valami más volt: áhítat. Tiszta, nyers áhítat egy hang, egy mozdulat, egy tiltás iránt. Az utolsó napokban inkább féltem attól, hogy véget ér. Nem tudtam elképzelni, hogy elélvezek – önmagam felé lett volna egy megszégyenülés. Az alárendeltségem már nem kín volt – hanem éhség. A videókban már néha felbukkant az arcának egy szeglete, a csuklója, vagy csak a hangja, amint egy nevetést ejt el, vagy egy férfit nevén szólít. Mintha egyre közelebb engedett volna – de nem a vágy beteljesüléséhez, hanem az elérhetetlenségéhez. A 40. napon reggel kaptam az üzenetet:

– Van kedved igazán jól folytatni ezt a játékot?

– Igen, Úrnő.

– Van webkártyád, amivel tudok neten vásárolni??

– Igen, van, Úrnő. Mire gondolt?

Este 8-kor egy újabb videó jött. Ő volt rajta: ruhában, de erőteljesen nézett a kamerába. A szemei belém fúródtak, majd jött az utasítás:

– Mától minden este 8 és éjfél között képeket küldök magamról. Ezek többet érnek majd számodra mindenképp, egész nap lapozgatni fogod őket. Minden egyes alkalommal ugyanebben az időszakban a banki appodban megjelennek visszaigazolások vásárláshoz, ezeket jóvá kell hagynod.

Az első alkalommal egy képet küldött a kádban ülve, a combjáról. A vásárlás egy minőségi parfüm webshopon történt. És én... jóváhagytam. Egyik este sem volt kérdés, csak kattintás. Egy újabb szegecs a bilincsbe, amit már nem bántam. Csak vártam, mit veszíthetek el még... hogy aztán odaadjam neki. A játék elmélyült. Már nem csak engedelmesség volt. Eleinte minden vásárlásnál tárgy volt, aztán jöttek egy luxusétterem-foglalás, egy elegáns férfiöltöny-bolt... Mindegyikhez mellékelt képet. Néha ő szerepelt rajta, de volt, hogy csak egy ujjlenyomat, egy levetett cipő, vagy a csuklóján egy nyakörv. Soha nem magyarázta, nekem kellett összerakni – vagy inkább érezni. Egyik este nem jött kép. Csak egy üzenet:

– Kép nincs. Csak jóvá kell hagynod mostantól mindent. Akkor is, ha fáj.

Az ujjam megállt a képernyő fölött. Egy pillanatra visszatért az ész, a gyanú, az ösztön. De az agyam túl sokáig volt már láncon – és a kezem gyorsabb volt, mint a gondolat. Rákattintottam a jóváhagyásra. Másnap egy fénykép: egy férfi mellkas, idegen, izzadt, ő ráhajolva. A szemét nem láttam. Csak a nyakát, a mozdulatát, ahogy harap – vagy csókol – lehetetlen volt megmondani. És alatta a szöveg:

– Te fizetted.

Megremegtem. De nem a düh miatt. Hanem az izgalom miatt. Ez volt az a pont, ahol a fájdalom és a vágy már nem különültek el. A jóváhagyó kattintások rítussá váltak.

Az app hangja – egy tompa pittyenés – először még idegesített. Aztán vártam. Aztán kívántam. Aztán már minden más hang zavarni kezdett, csak az nem. A szívem ritmusa igazodott hozzá. A vásárlások egyre abszurdabbak lettek, de minden egyes alkalomhoz járt valami: egy hangjegy, egy sóhaj, egy véresre harapott ajak. Néha csak annyi:

– Megérdemled, hogy ne legyél része.

És én újra kattintottam, mert kirekesztettként tartozhattam hozzá igazán. A testem már nem tiltakozott. Csak várt. Egyik este a vásárlás egy „nem nyilvános tartalom hozzáférés” volt. A kép, amit mellékelt, csak egy tükör volt. A tükörben egy férfi állt: mezítelen felsőtesttel, lehajtott fejjel, háttal a kamerának. A vállain vörös csíkok. Mellette ő állt, ruhában, gyertyával a kezében.

– Nem te vagy – írta. – De lehettél volna. Lehetsz is, ha nagyon akarod.

Már nem is kellett válaszolnom. Tudta, hogy akarom. Jobban, mint bármikor korábban. És akkor jött a csavar, az, ami mindent megfordított. Az egyik este teljes sötétség. Sem kép, sem hang, sem értesítés. Csak egy rövid üzenet egy Viber-szám. Reszkettem. A testem éhes volt, az agyam túlfeszített, a lényem kiszáradt. Amikor felvettem és ráírtam, videóhívást indított. Ő volt ott. Egy fotelben. Egy másik férfi térdelt előtte. A szeme a kamerába nézett, de engem nézett. A videóhívás nem volt hosszú, de nem is kellett annak lennie. Az első percben a képernyőn őt láttam, mozdulatlanul ülve egy karosszékben, mintha egy viktoriánus portréból lépett volna elő – és csak a szeme mozdult. A második percben a másik férfit láttam, térden, meztelenül, testén friss vágásokkal, az ajkai nyitva, mintha imádkozna. A harmadik percben már nem tudtam, melyikük vagyok. Aki néz – vagy akit néznek. Egy pillanatban váratlanul meg is szakította a hívást. Jött az üzenet:

– Most már készen állsz. folyt. köv.