A szerződés - findom 3. rész

A korábbi lottós élményünk után, ahogy múltak az órák, úgy vált egyre erősebbé bennem a késztetés, hogy újra lássam őt. Nem múlt el úgy pillanat, hogy ne gondoltam volna rá — az arcára, a mozdulataira, a hangjára, amely úgy simult a fülembe, mint valami megmagyarázhatatlan varázslat, a gondolat, hogy a findom szolgája vagyok, beköltözött a gatyámba. Érzelmileg sem volt elég többé a korábbi találkozás emléke. Többet akartam, közelebb akartam kerülni hozzá, egészen közel, hogy érezzem az aurájának vibrálását a bőrömön, hogy magamba szívhassam az illatát, azt a fanyar, édes, megfoghatatlan szagot, amely egyszerre ígért védelmet és pusztulást. Ahogy egyszer megéreztem, milyen az, amikor nem én irányítok, hanem valaki más sodor magával, olyan tapasztalásom lett, amiből már nem akartam, és nem is tudtam szabadulni. Ezért kellett találkoznunk. Ezért könyörgött minden sejtem egy újabb alkalomért. Azt írta, van rá lehetőségem, sőt ő is akarja, viszont csak akkor ha fejlődik a kapcsolódásunk, egy rivális szolga jelenléte most számára izgalmas gondolatnak tűnik, és ez megfelelne neki. Természetesen belementem, mert nem gondoltam, hogy lenne más választásom, és egy elhalasztott, napokkal későbbi találkozás lehetőségét sem éreztem elviselhetőnek. A találkozó helyszíne a belváros szívében volt. Egy kopott pad szélén ültem, összegörnyedve, a kezeim az ölemben, a gyomrom olyan szoros görcsben, hogy attól féltem, fel fogok öklendezni. Minden érzékem a küszöbön álló pillanatot leste. Tudtam, hogy jönni fog. Tudtam, hogy nem lesz egyedül. És amikor megpillantottam őket — őt és a másikat —, a világ egyetlen szűk képkockává zsugorodott körülöttem. A rivális, előtte térdelt. A keze reszketett, mint nekem korábban, amikor átnyújtotta a borítékot, amely valószínűleg tömve volt pénzzel. Ő pedig elvette, könnyedén, a mozdulata olyan természetes volt, mintha csak a reggeli újságját venné el a postaládából. De nekem minden idegszálamba belemart: a légzésem kapkodóvá vált, a szívem a mellkasomhoz csapódott, újra és újra, mint egy megriadt madár. Szerettem volna utálni a másikat, megvetni, de nem tudtam. Meg akartam semmisülni a nagy nő, a nagy Ő lábai előtt. Ő felém nézett, az a hideg, pengeéles tekintet vágott át rajtam. Nem szólt, nem intett nagyot, csak egy alig észrevehető mozdulatot tett a kezével, de az elég volt. Felálltam, a testemmel is, a farkam már régóta lüktetett, és követtem. Egy kicsi, félhomályos kávézóba érkeztünk a Nyugati mellett. Leültünk egy sarokasztalhoz, távol mindenkitől. Ő előhúzott egy mappát, mintha csak egy szerződést mutatna egy vállalati tárgyaláson, de a kezében tartott papír valami sokkal veszedelmesebb volt.

– Olvasd el. Töltsd ki – mondta halkan.

A hangja nem fenyegetett. Nem is könyörgött. Egyszerűen tényként közölte, mint az esőt vagy a halált. És én nem kérdeztem semmit és olvasni kezdtem magamban: Nyilatkozat - Fizetési kötelezettségvállalás. A szavak, bár hideg jogi nyelvezettel íródtak, égettek, mint a vas. A bőröm bizseregni kezdett, a tenyerem izzadni, a nyakamon lüktetett a vér. A testem a maga ösztönös, ősi módján próbált tiltakozni, jelezni, hogy veszély van, hogy futni kéne, menekülni, kiabálni. De az elmém — az elmémet már réges-rég megtörték. Név, születési dátum, személyi igazolvány szám, lakcím, adatkezelési hozzájárulás stb. Minden egyes üres sor mintha a saját sírkövem felirata lett volna. 500 ezer / hó, 12 hónapon át, utalással. Kezembe nyomta a tollat. A mozdulata könnyed volt, majdnem gyengéd — mint amikor egy hóhér megigazítja a kötelet. És én aláírtam. A toll sercegett a papíron, és minden leírt betűvel egy darabot szakítottam ki magamból. A nevem, a születésem helye, az azonosító számok — mind-mind odaadtam, mintha magamról tépném le a bőrt. Amikor végeztem, ő átvette a dokumentumot, átfutotta. Egy röpke mosoly suhant át az arcán, az a fajta, amitől az ember hátán végigfut a hideg.

– Otthon meztelenül fotózd be a nyilatkozatot, hitelesítsd ügyfélkapuval, és küldd el aláírva küld el linkjét, hogy letölthessem. A digitális aláírás jogilag is kötelez téged. Ez már nem játék – mondta, és nem volt benne sem harag, sem öröm. Csak végzet. Bólintottam. Vagy talán csak rándult egyet a fejem. Nem tudom. Az út hazafelé szinte nem is létezett. Egyetlen, elmosódott, ködös alagút volt, amelyben egyedül a dosszié szürke súlya húzott lefelé. Ahogy beléptem a lakásba, leültem az asztalhoz. A szerződés feküdt előttem, mint egy kivégzési parancs. Az ügyfélkapu oldala lassan töltődött be. Az egérkurzor a "Hitelesítés" gomb fölött lebegett. A szívem úgy vert, hogy hallani véltem a bordáimon át. Minden egyes dobbanás fájt. Minden egyes dobbanás azt ordította: "Állj meg! Még nem késő!" De nem álltam meg. A farkam merev volt. A lelkemben fájdalom, a szégyen, a félelem — mind-mind csak egyetlen, tiszta érzést szolgáltak: hogy enyém legyen a megsemmisülés gyönyöre. Megnyomtam a gombot. A képernyő villant egyet. A hitelesítés megtörtént. Feltöltöttem a felhőbe, és közben már vertem a farkam. Mikor a csúcson voltam elküldem neki a linket, a képernyőn az olvasott üzenet logója és az link, az asztalomon a kávézóban kitöltött nyilatkozat. Az arcára és a dekoltázsára gondolva gyorsan elélveztem. Most már hivatalosan is az övé voltam. Aszívem összeszorult, a légzésem szaggatott lett, valahol, nagyon mélyen, valami mosolygott bennem. folyt.köv.