A lottóhúzás - findom módra 1. rész

A korábbi findom élmény is megdobogtatta a szívem. Akkor még nem tudtam, hogy hova vezet, de már akkor éreztem valamit – valami nyomasztóan gyönyörűt. Egyfajta mámort, ami nemcsak felizgatott, hanem szét is szedett belül. Olyan csodálatosan hideg volt az egész... mint amikor a legédesebb álmodról kiderül, hogy rémálom, de nem akarsz felébredni belőle.

– Játszani fogunk újra – írta.

– Ez most más lesz. Kapsz öt számot. Mint a lottón. Csak épp nem nyerhetsz. Csak fizethetsz.

Az ujjaim megmerevedtek a billentyű felett. Lottó? Egy játék, ami csak veszíthetsz? Ez túlságosan is tökéletes metafora volt.

– Szombat este kihúzzák a lottószámokat. Most mond meg, hogy hányadik legyen a tiéd, mert annak a 2025-szörösét fogod fizetni. És mivel három hely van a testemen, amit soha nem láthatsz, de vágyom arra, hogy izgasd őket – háromszor fizetsz. A két bimbóm és a puncim. Térdem remegett. A testem próbált tiltakozni, de az elmém már elfogadta. Mint aki tűzbe nyúl, nem önmagáért, hanem mert valaki mondta, hogy tegye meg.

– A harmadik számot szeretném kérni – írtam vissza. Talán mert úgy éreztem, középen kevésbé fáj. Talán mert naiv módon hittem, hogy a középút kevésbé lesz pusztító.

Szombat este a sötét szobában ültem, egyedül, a telefonom képernyője világította meg az arcom. Néztem, ahogy a golyók pörögnek. Az első: 2. A második: 19. A harmadik: 89.

Az agyam leblokkolt. Próbáltam nem kiszámolni. Próbáltam úgy tenni, mintha nem érteném. De már mozdult is a telefonom. Egy üzenet tőle:

– 89 × 2025 × 3. Számold ki. És küldd át. Hatvan perced van.

Nem gondolkodtam. Csak gépeltem a számológépbe. A telefonomon megnyitottam a banki alkalmazást. Az összeg fájt, fizikai fájdalmat okozott. Mint amikor a húsodból tépnek ki egy darabot, és te nem sírsz – mert az is neki szólna. Az utalás után a testem remegett. Nem csak az összegtől. Hanem attól a különös mámortól, amit csak ő képes kiváltani. Mintha minden érzékemet átkódolta volna. Mintha már nem én döntöttem volna. Csak végrehajtottam, amit belém írt. Lassan levetkőztem, nem a meztelenség miatt – hanem mert tudtam, mit jelent. Az alárendeltség ünneplője volt ez. Kezembe vettem a dildót, amit vettem tőle. A fekete, sima felület hideg volt, mint az éjszaka. Lefeküdtem vele, és testem hozzá simult, mintha egy idegen, sötét bálványhoz imádkoznék. A könnyeim lassan folytak, nem a bánat miatt. Hanem mert elveszítettem valamit. A maradék büszkeségemet. A függetlenségem illúzióját. Mert egy hangért, egy parancsért, egy pillantás nélküli jelenlétért mindent odaadtam. Másnap reggel újabb üzenet:

– Elégedett vagyok. Aki fizet, az él. Írd meg nekem, mi volt a legjobb findom fantáziád, és ne hazudj – én úgyis tudom. Lassan leültem, és írni kezdtem:

Álmodtam egy olyan valóságot, ahol van valakim. Egy nő, akit barátnőmnek nevezhetnék – de valójában úrnőm. Aki úgy uralkodik fölöttem, hogy közben sosem simul mellém. Nem csókol meg. Nem ölel. Csak elvesz. Mindent. Pénzt, időt, levegőt. Olyan lenne, mint egy sötét nap – amit örökké követek, de sosem érhetek el. Fantáziáltam róla, hogy lenne valaki, akinek odaadom a vagyonom. Az összes megtakarításom. Mindenemet. Hogy ő utazik, vásárol, öltözködik belőle. És közben másokkal van. Nem titokban – hanem tudatosan, szándékosan. Hogy engem megnyomorítson. Néha elmeséli, milyen, mikor egy férfival szexel, és én fizetem a ruháját és a hotelt is. És én... én hálás lennék. Mert adhatok. Mert részese lehetek. Mert engedélyt kapok, hogy szenvedjek érte. Az álmom az, hogy ne vágyhassak szerelemre, ne vágyjak viszonzásra – csak adásra. Csak elvesztésre. És hogy ezt boldogan tegyem. Mintha csak az lenne a dolgom ezen a világon: őt szolgálni. Akkor is, ha sosem leszek elég. Én akartam így szeretni.

És most, hogy leírtam mindezt, a válasz csak ennyi volt:

– Rendben. Holnap új játék kezdődik.

A gyomrom görcsbe rándult, de közben valami sötét öröm is végigfutott rajtam. Új játék. Új szabályok. Új áldozatok. És bár nem tudtam, meddig bírom még.

folyt.köv.