Ismerkedés a findommal 2.rész -a folytatás

A korábbi findomélmény is megdobogtatta a szívem. Akkor még nem tudtam, hogy hova vezet, de már akkor éreztem valamit – valami nyomasztóan gyönyörűt. Egyfajta mámort, ami nemcsak felizgatott, hanem szét is szedett belül. Olyan csodálatosan hideg volt az egész... mint amikor a legédesebb álmodról kiderül, hogy rémálom, de nem akarsz felébredni belőle.

Hétfőn leveleztünk. A szavai mindig pengeélesek. Nem kérdezett. Soha nem kérdez.

– Játszani fogunk – írta.

– A pályaudvaron csomagmegőrző dobozok vannak. Három közül választhatsz. A 18., 19. vagy a 20-as. Mivel te vagy az új szolgám, te választhatsz először.

Ahogy olvastam a sorokat, valami megfeszült bennem. Mint amikor egy narancsot facsarnak, és tudod, hogy már nincs sok hátra belőled. Egyszerre volt izgató és megalázó. Tudtam, éreztem mélyen, hogy nem vagyok egyedüli. Hogy nem csak én játszom ezt vele. Hogy más szolgák is voltak, talán jobbak, hűségesebbek, őrültebbek. És mégis... most engem választott erre a játékra. Ez egyszerre volt ajándék és büntetés.

– A 18-ast szeretném választani – válaszoltam. Az ujjaim remegtek, ahogy bepötyögtem a számokat. Nem tudom, miért pont azt a számot. Talán csak sors. Talán valami bennem már tudta, mit fog rejteni.

– Rendben. Küldöm a kódot. A csomagért fizetned kell. Készülj bankkártyával.

Egyszerű, száraz utasítás. Mégis... valahogy olyan erős volt. Mint egy lánc, ami már a válasz előtt megfeszül a nyakamon. Nem kérdezősködtem, nem tiltakoztam. Csupán végrehajtottam. Munka után, még a kabátomat sem vettem le – csak odamentem. A pályaudvar zaja körülölelt, de az én világom hirtelen leszűkült arra az egyetlen dobozra. A 18-as szekrényre. A képernyő felvillant. Beütöttem a kódot. És akkor... megálltam. Mielőtt kinyílt volna, kiírta az összeget. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Az összeg egy teljes havi fizetésem volt. Nem csak szimbolikus összeg. Ez már áldozat volt. Ez már fájt. A szívem vadul kalapált. A mellkasom szinte fájt tőle. Az ujjam a „Fizetés” gomb fölött lebegett. Egyik részem kiáltani akart, hogy ez őrültség. Hogy ezt nem lehet. Hogy nem vagyok képes rá. Kattant a boksz, a csomagban kis füles táska volt. Belenéztem és elpirulhattam, mert még a fülem is vörösnek éreztem. Egy dildós doboz volt benne, úgy láttam nem üres. Mellette egy cetli: ez a játékszer pár évig ott volt az örömgyűjteményemben. Bár valamimet sosem láthatod, így igazán közel kerülhetsz hozzá. Mostantól ez a hálószobád párja mellett legyen, ezzel alszol el és ezzel ébredsz. Kattant a boksz. A csomag súlytalanul, mégis baljós súllyal hullott a kezembe. Egy szürke, műanyag táska volt benne – semmi hivalkodó, semmi látványos. Mégis olyan volt, mintha valami szentséget tartanék. A tenyerem izzadt, ahogy kihúztam belőle a tartalmát. Egy kis füles táska. Elegáns, fekete, sima felületű. Ujjbegyeim végigcsúsztak rajta, miközben kinyitottam. Az első pillanatban nem tudtam felfogni, mit látok. Agyam próbálta késleltetni a felismerést – de a testem megelőzte. A gyomrom görcsbe rándult, arcom égett. Még a fülem is lüktetni kezdett a forróságtól. Egy dildó volt benne. Nem új. A doboza kissé kopottas, sarkai horzsoltak. De benne... ott volt. Nem steril, nem boltillatú, inkább intim. Túlzottan is. És mellette egy gondosan hajtogatott cetli:

„Ez a játékszer pár évig az örömgyűjteményem része volt. Bár valamimet sosem láthatod, így igazán közel kerülhetsz hozzá. Mostantól ez a hálószobád párja mellett legyen. Ezzel alszol el. Ezzel ébredsz.”

A szavai bennem zúgtak tovább. Mintha a fülembe suttogta volna. Egy pillanatra el kellett fordulnom, hogy ne lássák, ahogy a térdem megrogy. A levegő nehéz lett körülöttem. Nem a tárgy fájt – hanem a gesztus. Az a döbbenetes, megalázó intimitás, amit ez a mozdulat jelentett. Ez már nem játék volt. Ez birtokba vétel. Ez egy olyan határ átlépése, ami után már nem lehet visszafordulni. Otthon, mikor becsuktam mögöttem az ajtót, nem gyújtottam villanyt. Nem volt rá szükség. A sötétség, ami körbevett, barátságosabb volt, mint bármi, amit fény mutathatott volna. Lassan kibontottam újra a csomagot. Megfogtam a tárgyat, és a kezem remegett. Nem önmagától, hanem attól, amit képvisel. Tőle. Az Úrnőmtől. Ez volt az első éjszaka, amikor már nem egyedül aludtam.

folyt.köv.