A börtön rózsája

A történet egy ködös, borongós tavaszi napon kezdődött, a Vérkővár erődjének mélyén, ahol a falakat vastag moha és penész borította, s a levegőt sós, rozsdás szag töltötte be.  A zord hegyekkel övezett völgybe ritkán tévedt idegen, akkor sem önszántából. A kastély börtöne, mely évszázadokon volt néma tanújaa rabok könyörgésének és kínjának, most egy különös szerelem színtere lett.

A gróf lánya, Elira, kíváncsiságtól vezérelve merészkedett le a tiltott pincékbe. Tizennyolc tavaszt élt meg, és szívében a szabadság után vágyakozott, amit a torony aranyrácsos ablakai soha nem adhattak meg neki. Apja szigorúan őrizte, férjhez akarta adni egy déli herceghez, akit Elira soha nem látott, és soha nem is akart megismerni. Mindig tudta szíve mélyén, hogy másra vágyik mint amit szülei valaha is elterveztek számára. Másfajta életre és új világra vágyott amit más nem érthett volna meg.

A börtön mélyén egyetlen rab sínylődött: Kael, egy fiatal, karcsú testalkatú férfi, akit azzal vádoltak, hogy az erdőben rátámadt a gróf egyik lovagjára. Valójában Kael egy számkivetett nemes volt, akinek családját elárulták és lemészárolták, ő pedig bosszút esküdött. Az igazság azonban sosem érdekelte a hatalmat. A gróf pedig tudott az összesküvésről, így gondoskodott róla, hogy az egyetlen, bosszúszomjas túlélő sose láthassa újra a napfényt.

Elira észrevétlenül kezdett lejárni hozzá. Először csak kíváncsiságból, hogy meglássa azt az embert, akit a világ veszélyesnek tartott. Igazi vadállatnak festették le az őrök, akikkel néha a kútnél beszélgetett, mikor apja nem látta. Első alkalommal óvatosan szökött a rácshoz, és az éjfekete homályban valami állatias lényt remélt megpillantani, ami majd borzongással tölti el. Mikor a gyergya fénye a rabra vetült más borzongás járta át fiatal testét…

Aztán hallgatni kezdte Kael történeteit: a messzi városokról, a csillagokról, és a dalokról, melyeket anyja énekelt neki. Kael hangja meleg volt és nyugodt, tekintete pedig olyan mély, hogy Elira szinte elveszett benne.

A napokból hetek lettek. Elira  rendszeresen leosont a tömlöcbe, élelmet hozott, néha egy-egy könyvet, máskor csak magát. 

A láncokat bármikor levehette volna, viszont ráébredtt, hogy egyre jobban élvezi, hogy ő a rab egyetlen reménysugara és öröme, élete célja és értelme. Nem létezett a börtönben másért az ifjú lovag, minthogy minél inkább kedvére tegyen kicsikarva még pár percet a társaságában vagy egy ksi figyelmet. Elira pedig felfedezte mahában, hogy ezzel mindennél jobban szeret játszani. 

Kezdetben csak apja haragj amiatt nem mert volna eloldozni a láncokat, most már egyre inkább a hatalmat élvezte, hogy nála a kulcs. És ezért a bármit kérhet. Kezdetben különös módon kért a rabtól, majd rájött, hogy parancsolhat, elvehet és akár szó nélkül megkaphat bármit amire csak a fiatal kiszolgáltatott testtől vágyott.

A láncokat nem vette le ugyan Kaelről, de a rab lelke lassan felszabadult. Két világ találkozott ott, a hideg kövek között – a torony aranykalitkájában élő lány és a föld alá száműzött egykori harcos lelke. A messzeföldön híres bajnok, a harcosokat vezető vitéz megtört szolgaként, kiszolgáltatott fogolyként megvilágosodást élt át, nagyobb szabadságra lelt lelke mint az erdei vadászatok alkalmával sebes lova nyergében.

Egy éjszaka, amikor a kastélyban bál volt, és a gróf figyelme másfelé fordult, Elira úgy döntött: mégis kiszabadítja Kaelt. Félt, hogy a rabként tartás már nem lesz elég apjának és felkötteti a fiút. A börtön kulcsait ellopta az őrtől, s remegő kézzel nyitotta ki a cella rozsdás zárját.

– Ha most elengedsz, Elira – mondta Kael halkan –, tudod, hogy soha többé nem jöhetek vissza.

– Tudom – felelte a lány, könnyeit visszatartva. – De azt is tudom, hogy nélküled élni olyan lenne, mintha magam is ebben a börtönben maradnék.

- Ezért sosem hagysz el és mindig a parancsoldó, megmentőd, szíved egyetlen hölgye maradok, ez az utolsó parancsom Vérkővár úrnőjeként, mostantól pedig a Te úrnőd leszek csak.

Kael nem szökött el egyedül. Elira vele ment, hátrahagyva a kastélyt, a nevet, és a sorsot, amit mások írtak neki.

Évekkel később a legenda úgy szólt, hogy az erdők mélyén, egy romos kolostor tornyéban él két különös alak – egy nő, tekint a világra és jár a mezőn, mint egy igazi királynő aki az egész világot uralja, és egy férfi, aki úgy néz rá, mintha az élet minden értelme ő lenne.

A börtön sötétségéből született szerelem így lett a szabadság hajnalának kezdete. És bár a világ megfeledkezett róluk, ők nem feledték el egymást. Mert volt valami, amit még a kastély vastag falai sem tudtak bezárni: a szív szabadsága.