A város éjszakája puha ködbe burkolózott, miközben Lili lassú léptekkel sétált hazafelé. A lámpák sárga fénykörében a járdára rajzolódó árnyéka hosszúra nyúlt, majd összezsugorodott, mintha játékot űzne vele. A munkanap fáradtsága még a vállán ült, de a gondolatai már messze jártak – egy titkos helyen, ahol a kötelek nem zárnak be, hanem szabadságot adnak. Amire vágyott egész nap a munkaideje alatt.
Eszébe jutott, ahogy tegnap a partnerével gyakoroltak: a kötés pontos mozdulatai, a bőr nyikorgása a feszülő pántok alatt, az a pillanat, amikor minden gondolat eltűnt, és csak az érzések maradtak. Most is megremegett a hátán egy láthatatlan érintés emléke. Kicsit visszafogott, de szikrázó és örömteli volt.
Ekkor meglátta őt.
A másik nő a buszmegállóban állt, vörös haját a szél játszadozva lobogatta. Amikor a tekintetük találkozott, Lili tudta. Nem kellett szó, nem kellett bemutatkozás – a mosolyukban már ott volt a felismerés.
– Sétálsz valahova? – kérdezte a vörös hajú, és a hangja olyan volt, mint a méz a forró teában.
– Csak hazáig – válaszolta Lili, de a hangsúly a „csak” szón nem véletlenül csúszott el.
A másik nő egy lépést közeledett, és egy szál cigarettát vett elő.
– Neked is? – kínálta, de Lili a fejét rázta.
– Köszönöm, de… másfajta füstöt szeretek ma este szívni.
A vörös hajú szemében villanás futott át.
– És milyet?
Lili nem válaszolt, csak a táskájából egy vékony, bőr pántot húzott elő – egy egyszerű karkötőt, amitől a másik nő ajka szétnyílt egy kedélyes mosolyra.
– Vezess – suttogta, és a sötétbe tűntek, ahol a város már nem látta őket.
A reggeli fényben Lili ujjai végigsimítottak a csuklóján, ahol a bőr piros foltja még melegen lángolt. A tükör előtt megállt, és mosolya árulkodott: az éjszaka nemcsak testek találkozása volt, hanem lelkek tánca is. A vörös hajú nő nyoma – egy elfelejtett fülbevaló a párnán – most már csak emlék, de a vágy, amit szikráztatott, tovább égett benne.
"Talán holnap is..." – gondolta, és a karkötőt újra a táskába csúsztatta
Hozzászólások (0)