Ismerkedés a findommal

Minden egy egyszerű üzenettel kezdődött. Egy kép és egy mondat a megkeresésemre: "Megengedem, hogy engedelmeskedj." Nem volt semmi kéréses részemről, mégis a szívem egy ütemet kihagyott, amikor elolvastam. Nem ismertem Őt, de valami mélyen belül tudta, hogy nem véletlen, hogy ez a mondat épp nekem szólt. Napokon át figyeltem. A profilját, a képeit, a szavait. Nem volt harsány, nem volt mesterkélt. Mégis, minden sorából sugárzott valami, amit nem tudtam megnevezni. Talán hatalom. Talán elegancia. Talán valami több – valami, ami nem tanulható. Aztán jött a következő üzenet. Már nem kérdezett. Csak utasított. "Holnap. Négykor. A parkban. Fekete kabát. A boríték legyen nálad." A kezem remegett, mikor válaszoltam. Igen, Úrnőm. A szó leírva is mámorító volt. A boríték a belső zsebemben lapul. A súlya egyszerre nyugtat meg és hoz lázba. Az elmúlt napokban minden gondolatom körülötte forgott. Ez a várakozás, ez a belső feszültség... ez az, amiért vagyok. Nem maga az tabudöntő összeg számít, hanem az aktus. A pillanat, amikor elismerem: ez már nem az enyém. Ez már az Ő tulajdona, az én hódolatom. Egyet értettünk abban, hogy ez gesztus, ami többet mond bármilyen vallomásnál. Lassan közeledem. Ott áll, néhány méterre. Mintha csak véletlen lenne ott, mintha semmi köze nem lenne hozzám. Még csak rám sem néz. De én tudom – Ő mindenről tud. Minden pillanatot, minden rezdülést irányít. A kabátja elegáns, mégis visszafogott. A magas sarkú cipő finoman koppan a járdán. És az a kisugárzás... leírhatatlan. Nem kell szólnia. Nem kell intenie. A jelenléte elég. Megállok előtte. A szívem a torkomban dobog. A kezem remeg, miközben előhúzom a borítékot. Végre rám néz. Egyetlen pillantás. De abban a pillantásban ott van minden: az elvárás, a fölény, a megvetés és az a tökéletes kontroll, amire titkon mindig is vágytam. Tudja, hogy mindenem az övé. És én boldogan adom. Átnyújtom a borítékot. Nem szól. Nem mosolyog. Csak elveszi, mintha egy blokkot nyújtanék át a pénztárnál. De én tudom – ez több annál. Ez az én önkéntes leigázásom. Az ujjai alig érintik az enyémet, mégis az érintés egy pillanatra belém hasít. Egyfajta villanás. Egy megerősítés. A boríték eltűnik a táskájában. Elfordul, elindul. Nem szól, nem búcsúzik. Nem is kell. Én pedig ott maradok. Bénultan, de boldogan. Az este nyugtalanul telt. A pénz átadása felizgatott, kővé merevedtem. A villanás a szemében, amit csak egyetlen másodpercre láttam, és amit azóta is újra és újra lejátszottam a fejemben. Az a pillantás nem csak hatalmat sugárzott. Volt benne valami hideg, valami amiből tudtam, hogy nem érdeklem. Ez nagyon tetszett. Hajnali háromkor ültem a sötét nappaliban, és néztem a telefonom. Nem jött üzenet. Az ujjaim a farkam dagadó lüktetése közepedte írni kezdtek:

"Kérem, találkozhatunk újra?"

Egy perc telt el. A válasz jött, mint kés a húsba.

„Természetesen. Holnap, ugyanott, ugyanekkor, de háromszoros összeggel. Ha igazán akarsz szolgálni, ez nem kérdés.”

A gyomrom összerándult. Háromszoros? Az első összeg is fájt, de édes fájdalom volt. Ez már... más. De éreztem, hogy nem mondhatok nemet. Nem volt lehetőségem. Nem volt választásom. A pénz már nem volt fontos. Csak az, hogy megint lássam. Hogy újra érezzem azt az ürességet utána. A tiszta, irányított ürességet. Másnap ugyanabban az időben ott álltam. Ő ugyanott volt. Ugyanúgy nem nézett rám. De amikor átadtam, a szeme egy árnyalatnyit változott. Mosoly nem volt – de valami más igen. Valami, amitől megfagyott a vér az ereimben. A hatalom helyett most valami mélyebb, sötétebb sugárzott belőle.

„Látod?” – mondta halkan. Az első szó. Az első hang. Mintha egy pengét húztak volna végig a gerincemen. – „Több vagy, ha kevesebb marad értem a fizetésedből.”

A tekintete rám tapadt, és éreztem, hogy figyel, engem olvas. Átlát rajtam. Tudja, hogy mit tettem, tudja, hogy mit nem mondtam el. És tudja, hogy most már nem csak a pénzemet adnám át neki. Már nem csak szolgálni akartam – tudni akartam, ki Ő. Mi hajtja? Miért engem választott?