Lola kalandjai: A vásárlás

Lola nagyon várja a hétvégéket, mert akkor egész nap együtt lehet Mesterével.

Az egyik szombaton a Mester így szól Lolához

Ma elmegyünk vásárolni, az ágyra kikészítettem a holmijaidat.

Lola egyből sejtette, hogy ez nem egy hétköznapi vásárlás lesz, hiszen már jól ismerte a Mestert, izgatottan lépett a szobába.

Az ágy mellett egy szexi bőr bokacsizmát látott, az ágyon izgalmasabbnál izgalmasabb holmikat, a fehér blúz és a mintás harisnya és a bőr nadrág hétköznapinak látszott.

Látta, hogy a latex bugyi már nem egy hétköznapi darab, ismerős volt neki, a két felfújható dildó láttán kicsit megborzongott.

Egy melltartó is volt az ágyon, legalább is annak látszott, mivel hiányoztak a kosarai amibe a mellek kerülnek, az egész csak bőr szíjakból állt.

Most a fűző következett, felemelte. Eddig még nem látta ezt a fűzőt, pedig volt néhány már a gardróbjában. Finom, puha bőrből készült, viszont elég kicsinek tűnt. Mellette a bőr öv is szintén elég kicsinek tűnt.

Ekkor belépett a Mester a szobába

Kezdhetjük az öltözködést? kérdezt, Lola bólintott

Felhúzta a harisnyákat, a mester odaadta a latex bugyit. Lola behelyezte a két dildót és felhúzta a derekáig. A Mester pumpált néhányat rajtuk és halkan ezt mondta Várj csak amíg minden rajtad lesz- és Lolára kacsintott

Dereka köré emelte a fűzőt és elől összekapcsolta, a Mester a háta mögé lépett és meghúzta a zsinórokat, Lola halk nyögéssel jelezte, hogy érzi a szorítást. Néhány húzás után a Mester abbahagyta és megkötötte a zsinórokat és pumpált néhányat a dildókon is.

Lola most a felvette a melltartót és a Mester megigazította hátul a szíjakat. Elöl is szorosra húzta, a melle körüli szíjakat. Lola most értette csak meg, hogy is működik ez a melltartó.

Nagyon izgalmas volt számára, ahogy a szíjak összefogták a tövénél, mint két labda ágaskodtak a mellei, melltartó nélkül is. A Mester még két kis satut szorított az ágaskodó mellbimbóira. 

Lola nagyon élvezte, és egyre nedvesebb lett az izgalomról.

Ezután a Mester ismét mögé lépett és most jó erősen meghúzta fűzője zsinórjait. Lolának szinte elakadt a lélegzete is, de nagyon izgalmasnak találta a fűző szorítását, mert arra gondolt, hogy a Mester kezei szorosan ölelik a derekát.

Most elkezdte pumpálni a Mester a dildókat. Lola érezte, ahogy belülről kitöltik a testét ezek a kis játékszerek.

Belülről feszítette a nyomás kívülről a fűző szorította a derekát, de élvezte, mert látta, hogy a Mester meg van elégedve a művével.

A fehér blúzt és a bőr nadrágot is felvette. Az övet belehúzta a nadrág bújtatóiba és becsatolta. A mester megfogta az övet és két lyukkal szorosabbra húzta. Lola újra nyögéssel és sóhajjal nyugtázta a szorítást.

Egy piros bőr dzseki színesítette az öltözéket, így indultak ki a házból.

Körülbelül fél óra alatt érkeztek meg a bevásárlóközpontba, Lola nagyon élvezte az utat, bár az autó rugózása igen kifinomult a buckák apróbb és hevesebb izgalmakat okoztak neki a benne lévő dildók miatt.

Lola minden lépésnél érezte a feszültséget a testében, a fűző szorosan tartotta a derekát. A nadrág és az öv még jobban kiemelte karcsúságát, miközben a blúz és a dzseki kifogástalan eleganciát kölcsönzött neki. A Mester mellette sétált, arcán azzal a jellegzetes, titokzatos mosollyal, amelytől mindig végigfutott a hideg Lola hátán és a forróság gyúlt a testében.

A bevásárlóközpont forgataga körbevette őket, de Lola számára a külvilág csupán egy távoli zajnak tűnt. Minden figyelmét saját testének különleges érzete kötötte le: a fűző állandó ölelése, az öv szoros tartása és a rejtett kis titok, amely minden mozdulatánál emlékeztette arra, hogy kihez tartozik.

A Mester határozottan vezette őt egy elegáns butik felé. Az üzlet belső tere halvány aranyfényben fürdött, a finom anyagok, bőrök és selymek illata lengte be a levegőt. Az eladónő – egy kifinomult megjelenésű, fekete ruhás nő – azonnal felismerte a Mestert, és egy alig észrevehető mosollyal biccentett neki. Lola nem tudta eldönteni, hogy ez csupán udvarias gesztus, vagy valami többről van szó.

– Gyere, kedves – súgta a Mester, és egy különálló próbafülkéhez vezette. Lola érezte, hogy a pulzusa felgyorsul. Tudta, hogy a Mester soha nem hagyja ki az alkalmat, hogy próbára tegye őt, és ez most sem lesz másképp.

A fülkében már ki voltak készítve ruhák – gyönyörű, méretre szabott darabok, amelyeket Lola még soha nem látott. Egy mélybordó, testhezálló ruha, amely finoman simult volna rá, és egy másik, kék színű, amelynek fűzős háta szinte csábított a szoros összehúzásra.

A Mester leült egy székre a fülke előtt.

– rakd le a székre a dzsekit és a blúzt – utasította halkan.

Lola engedelmesen levette a felsőit, érezve a hűvös levegőt a bőrén. A fűző még mindig erősen tartotta, mintha a Mester keze ölelte volna derekát. Egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy végigfutott rajta az érzés.

A függöny enyhén megrezdült. Nem volt egyedül. És ő pontosan tudta, hogy ez mit jelent.

A Mester lassan felállt, majd mögé lépett. Egy mozdulattal meghúzta a fűző zsinórjait, éppen csak annyira, hogy Lola szíve kihagyjon egy ütemet.

– Még nem vagy készen – suttogta.

Lola érezte, hogy a következő néhány perc nem csupán egy egyszerű ruhapróba lesz.

Lola bőre libabőrös lett, ahogy a Mester újra a háta mögött meghúzta a fűző zsinórjait. A próbafülke kis, zárt tere még inkább felerősítette a közelségüket. Szíve vadul kalapált, miközben a Mester keze a derekán pihent egy pillanatra, majd végigsimított rajta, mintha elégedetten ellenőrizné az eredményt.

– Most próbáljuk fel a ruhát, amit neked választottam – mondta halkan, de határozottan.

A Mester az állványról egy ruhát emelt le, amit Lola eddig észre sem vett. Egy mélyen dekoltált, földig érő, fekete bőr estélyi ruha volt. Az anyaga csillogott a halvány fényben, és egyszerre volt elegáns, mégis kihívó. A ruha mellrésze szorosan simult volna a testéhez, az oldala pedig merész hasítékkal tárult fel.

Lola szája kissé elnyílt. Ez a ruha nem csupán gyönyörű volt – egyértelműen arra készült, hogy viselője teljesen alávesse magát annak, aki ráadja.

A Mester maga segítette bele a ruhába. Lola óvatosan belelépett, érezve, ahogy a hűvös bőr azonnal felmelegszik a testén. A Mester hátul összehúzta a cipzárt, majd egy mozdulattal meghúzta a derekánál lévő fűzős részt is. Lola szinte beleszédült a szorításba, de élvezte. A ruha szorosan simult rá, kiemelve karcsú derekát és hosszú lábait.

– Tökéletes – mondta a Mester elégedetten.

Lola a tükörbe nézett. Nem csupán gyönyörű volt ebben a ruhában – érzéki és titokzatos is. Egy nő, akinek minden mozdulata a Mester engedélyétől függ.

A Mester keze finoman végigsimított a ruha derekán, majd lefelé indult a csípőjén. Lola alig bírta visszafogni a lélegzetét. Tudta, hogy egyetlen mozdulattal emlékeztethetné a Mester, milyen titkok rejtőznek a ruha alatt – és milyen izgalmas minden egyes lépése ebben a fűzős, feszes ölelésben.

– Ebben mész haza – jelentette ki végül a Mester, és a szeme sarkában megjelent az az elégedett mosoly. – De előtte még van egy hely, ahová el kell mennünk.

Lola nyelt egyet. Nem tudta, hová vezet az útjuk, de biztos volt benne, hogy ez a nap még tartogat meglepetéseket.

Lola szíve izgatottan dobogott, miközben a Mester végignézett rajta. A fekete bőr estélyi ruha tökéletesen simult rá, mintha csak ráöntötték volna. Minden lépésnél érezte a fűző tartását, a belsejében pedig a titkos kis játékszerek mozdulatlanul várakoztak, hogy a Mester újra játsszon velük.

– Gyere – mondta végül a Mester, és finoman megérintette Lola derekát, hogy elinduljanak.

Kiléptek az üzletből, és a Mester határozott léptekkel vezette őt a bevásárlóközpont folyosóján. Lola nem kérdezett, hová mennek – tudta, hogy felesleges lenne. A Mester mindig pontosan tudta, mit akar, és az ő dolga csupán annyi volt, hogy kövesse.

Néhány perc után megálltak egy elegáns, sötét üvegajtó előtt. Nem volt rajta kirakat, sem tábla – csak egy apró, arany betűkkel írt név: Privé Noir.

Lola érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul az izgalomtól. Hallott már erről a helyről – egy exkluzív klub volt, amelyről csak kevesen tudtak, és még kevesebben léphettek be. A Mester megérintette a kilincset, az ajtó pedig hangtalanul kinyílt.

Odabent félhomály uralkodott, a levegőt finom bőr és bor illata lengte be. A helyiségben néhány elegánsan öltözött vendég tartózkodott, mindannyian olyan kifinomult, mégis titokzatos kisugárzással, amely egyértelművé tette: ide nem léphet be akárki.

Lola keze ökölbe szorult a ruha mellett, ahogy érezte a tekinteteket magán. Tudta, hogy a Mester büszke rá – hiszen az övé, az ő keze formálta ilyenné.

Ekkor egy alacsony, idősebb úr lépett eléjük, kifogástalan öltönyben. Egy apró mosollyal biccentett a Mester felé.

– Látom, hogy ma egy különleges szépséget hozott hozzánk – mondta mély, sima hangon.

A Mester csak egy elégedett mosollyal felelt.

– A legjobbat.

Lola bőre bizsergett a szavaktól. Sejtelme sem volt, mi vár rá ezen a titokzatos helyen – de biztos volt benne, hogy ez az este felejthetetlen lesz.

A Privé Noir félhomályos termeiben finom, visszafogott zene szólt, amely tökéletes háttérként szolgált az elfojtott beszélgetésekhez és az érzéki feszültséghez, amely a levegőben vibrált. Lola mély levegőt vett, ahogy beléptek a főterembe, ahol elegáns bőrfotelek és diszkréten elhelyezett, vörös bársonyfüggönyök takarták el a privát szalonokat.

A Mester határozott léptekkel vezette őt a terem közepére, ahol egy kör alakú, emelvényre helyezett szék állt – nem egy hétköznapi ülőalkalmatosság, hanem egy precízen megtervezett darab, amely egyértelműen nem puszta kényelmi célokat szolgált.

Az alacsony, öltönyös úr – akit Lola eddig csak a klub házigazdájaként ismert meg – egy apró mozdulattal intett.

– Szeretnék valamit megmutatni Önöknek – mondta, majd a Mester felé fordult. – A hölgy bizonyára megfelelő alany lenne a bemutatónkhoz.

A Mester ajkán halvány mosoly jelent meg.

– Természetesen.

Lola torkában dobogott a szíve, de egy pillanatra sem habozott. Tudta, hogy a Mester mindig vigyáz rá, és bármennyire is titokzatosnak és kiszámíthatatlannak tűnt a hely, egyetlen dolga volt: engedelmeskedni.

A házigazda finoman a székhez vezette. A bőr estélyi ruha még mindig szorosan simult rá, a fűző tartása és a rejtett kis titkok minden mozdulatnál éreztették hatásukat.

– Üljön le, kedvesem – mondta a férfi halkan.

Lola leült, és azonnal érezte, hogy a szék kialakítása nem véletlen. A lábai finoman szétcsúsztak a formáján, a derekát pedig egy beépített pánt ölelte át – szinte észrevétlenül, de határozottan.

A Mester a háttérből figyelte őt, szemeiben azzal a kiismerhetetlen csillogással, amitől Lola testét mindig átjárta a forróság.

– Most pedig – folytatta a házigazda, és egy kis távirányítót emelt fel –, lássuk, mennyire tökéletes az illeszkedés.

Egy halk kattanás hallatszott.

Lola érezte, ahogy egy finom rezgés indult el mélyen a testében.

A klub nézőközönsége csendben figyelte.

A Mester lassan, kimérten hátradőlt a fotelban, és egyetlen szóval jelezte, hogy az este még csak most kezdődött:

– Tökéletes.

A rezdülések alig voltak észrevehetőek, de Lola számára minden egyes vibráló hullám olyan volt, mintha mélyről, a saját lényéből fakadna. A fűző szoros tartása és a szék formája egy különleges érzés elegyévé vált benne: kiszolgáltatott, mégis felemelő pillanat volt, amelyben egyetlen szempár tartotta fogva – a Mesteré.

A házigazda finoman elmosolyodott, majd a távirányítót a Mester felé nyújtotta. Egy gesztus, egy hallgatólagos ajánlat, amelyet a Mester egy kimért mozdulattal fogadott el. Lola lélegzete elakadt, mikor meglátta, ahogy az ismerős kezek körbefogják a kis eszközt. Nem kellett szavak – tudta, hogy most minden a Mester kezében van.

A klub többi vendége csendben figyelte a jelenetet. Nem volt nyílt kihívás vagy közönségesség – csupán egy kifinomult, feszült atmoszféra, amelyben minden rezdülésnek jelentősége volt. Lola érezte a tekinteteket magán, a ruhája tökéletes tartását, ahogy a bőr feszülten simult a testére.

A Mester lassan megnyomott egy gombot.

A rezgés felerősödött, és Lola ujjai reflexszerűen a szék karfájára fonódtak. Nem mozdult, nem adott ki hangot – tudta, hogy a Mester elvárja tőle ezt a fegyelmet. De belülről, mélyen, egy másfajta forróság kezdett el áramlani benne, egy olyan érzés, amely lassan, de biztosan végigkúszott a testén.

A Mester hátradőlt, figyelve őt, a szeme hűvösen ragyogott a félhomályban. Lola tudta, hogy ez nem csupán játék – ez egy próba. Egy apró teszt, amelyben azt kell bizonyítania, hogy képes megőrizni az irányítást saját érzései felett, még akkor is, ha a Mester pontosan tudja, hogy a határmezsgyén egyensúlyoz.

Mennyi ideig tartott? Talán csak néhány percig, de Lola számára az idő teljesen elmosódott. A teste minden apró rezdülése a Mester kezében lévő távirányító ütemére lüktetett. A klub csendjében csak a halk zene szólt tovább, mintha ez a kis jelenet csupán egy természetes mozzanata lenne az este kifinomult, titokzatos ritmusának.

Végül a Mester újra megnyomta a gombot. A rezgések leálltak.

Lola mély levegőt vett, de nem mozdult. Csak a Mester pillantását kereste, azt az elégedettséget, amit minden pillanatban keresett.

A Mester elégedetten bólintott.

– Tökéletes – mondta újra, ugyanazzal a higgadt magabiztossággal.

A házigazda visszavette a távirányítót, majd finoman megérintette Lola vállát, jelezve, hogy véget ért a próba.

– Remek bemutató volt – mondta elismerően, majd a Mesterre nézett. – A vendégeink lenyűgözve figyelték.

A Mester elmosolyodott, majd felállt, és finoman a kezét nyújtotta Lola felé.

– Gyere. Ma este még sok minden vár ránk.

Lola tudta, hogy az este még messze nem ért véget. És ahogy a Mester ujjai köré fonódtak az övéi, érezte, hogy a következő lépés is pontosan olyan izgalmas lesz, mint az eddigiek.

Ahogy a Mester keze finoman, de határozottan átfogta Lola karját, ő pedig engedelmesen követte, úgy érezte, hogy a világ körülöttük egy teljesen új dimenzióba lépett. Minden lépésük egy újabb titkot rejtett, minden egyes mozdulatuk egy újabb árnyalatot adott annak az érzésnek, ami most a levegőben vibrált: a hatalom, az alárendeltség és a teljes odaadás bonyolult hálója.

A Mester vezette őt egy hátsó, elrejtett folyosóra, ahol a fények még halványabbak voltak, és a zene mélyebben, sötétebb tónusokban szólt. Az ajtó előtt álló két őr alig észrevehetően elmozdult, hogy utat engedjenek nekik. Lola szíve hevesebben vert, ahogy egyre mélyebbre jutottak a klub belsejébe. Tudta, hogy most már semmi sem olyan, mint amit eddig megszokott.

A Mester egy tágas, félhomályos szobába vezette, amelyet bőrrel borított falak öveztek, és a közepén egy hatalmas, díszes, emelt szintű kanapé állt. Az egész térben egy elegáns, szinte szakrális atmoszféra honolt, mintha egy titkos ceremónia színhelye lenne.

Lola nem tudta, mi fog történni, de érezte, hogy most egy újabb próbán kell átmennie. A Mester megállt előtte, és lassan, lehúzta a kabátját. A ruhát, amit viselt, teljesen elengedte – a fűző és a szoros derék is része volt ennek a titokzatos, mélyebb szertartásnak.

– Ülj le, Lola – mondta a Mester halkan, miközben keze finoman a bőr kanapé felé intett.

Lola engedelmeskedett, a szíve még mindig a feszültségtől kalapált, de a Mester iránti bizalom erőt adott neki. Ahogy leült, és a Mester finoman előrelépett, érezte, hogy valami egészen új következik – talán egy következő lépés a saját határainak meghatározásában.

A Mester az asztalon lévő kis díszdobozra mutatott. Amikor Lola felnézett, ő már az ajtó felé mozdult. A másik oldalon egy rejtett szoba volt, amelyet csak kevesek ismerhettek – az igazi próbák helyszíne.

Lola lélegzete elakadt, de nem kérdezett. A Mester tudta, mi következik. És ő, mint mindig, mindent kész volt követni, ami az utat adja neki.